Itt semmi változás. Egyben vagyunk. A kislányok nem inkább az apukájukhoz szoktak ennyire ragaszkodni???!!! Hétfőn voltunk először CTG-n, (itt csak a betöltött 40.hét után kezdik el nézegetni, hogy minden rendben van-e) és képesek voltunk nullás méhösszehúzódásos értékeket is produkálni. Vagyis semmi mozgás. Illetve mozgás az van bőven, a belső szerveim már biztos lógnak, Anna sokszor annyit mocorog, kijönni viszont esze ágában sincs. Minek is jönne, olyan hideg van itt!
Holnap megint kontroll. Gyanítom, ugyanúgy jövünk majd haza, mint hétfőn. Akkor az orvos ránézett a hasamra, összeráncolta a szemöldökét, és megkérdezte, hogy becsülték-e mostanában a baba súlyát. (Király!) Mondtam neki, hogy utoljára a 34. héten, de „akkor még” teljesen normális volt. Erre azt válaszolta, hogy akkor csütörtökön erre is sort kerítünk.
A CTG alatt volt mellettem egy lány, már a második babáját hordta túl, és elmesélte nagy lelkesen milyen pokoli fájdalmai voltak az első szülésmegindításnál. Később, amíg orvosra vártunk meg egy másik adta elő, hogy ő most épp a harmadik császárra vár.
Kilenc hónapig halálos nyugalommal (őszintén szólva magamra sem ismerve) vártam ennek az egésznek a végét. Most meg a frász kerülget. Arról nem is beszélve, hogy a rokonok, ismerősök, nagyik naponta keresnek, kérdeznek, hívnak, írnak, hogy „NAAAAA???? MI VAN MÁÁÁÁÁR???” Nyilván azért teszik, mert aggódnak, mert szeretnek, mert kíváncsiak, és mert már ők is nagyon várják, hogy megszülessen a babánk, de ezzel engem lassan az őrületbe kergetnek. Amikor látják, hogy nincs itthon az autónk, azonnal telefonálnak. Ja, nem beszélve arról, hogy anyósom és az egyik sógornőm kétnaponta jönnek.
Feszültség-levezetésként mindig jól jönnek bizonyos konyhai tevékenységek, mint pl. a húsklopfolás, a kenyér- és pizzatészta-dagasztás, kekszkiszúrás, bonbongömbölygetés stb.
Ma azonban jobb ha hagyom az igazi gyurmákolós, döngölős-dagasztós dolgokat, aminek a készítése során az ember szívvel-lélekkel a rokonokért/a rokonok miatt/a rokonok ellen (a pillanatnyi hangulatnak, hormonális szintnek megfelelő válasz aláhúzandó) püföli a tésztát; dühöngtem már eleget a napokban.
Ehelyett igyekszem másra koncentrálni. Mondjuk a szülésre. (Aha, olyan ez, mint amikor a habzsák pocakjából kijön a keksznek való, nem? )
Háhá, azt hiszem, tényleg kezdek bedilizni!
Kókuszos keksz tojásfehérje pusztításra
(eddig ez a recept vált be a legjobban;
Miriamtől)
Hozzávalók:
- 100 g kókuszreszelék
- 100 g apró szemű kristálycukor
- 40 g liszt
- 2 tojásfehérje
- egy csipet só
A kókuszreszeléket elkevertem a cukorral és a liszttel. A tojásfehérjéket és a sót kemény habbá vertem, hozzákevertem a kókuszos-cukros lisztet, a masszát habzsákba töltöttem, onnan pedig egy sütőpapírral kibélelt tepsibe 4-5 cm-es köröket nyomkodtam, és 200 fokra előmelegített sütőben kb. 10-12 percig sütöttem.
Ui.: Kb. tíz perce mondta a szomszédos barátosném, hogy meg ne merjem tenni, hogy hetekig (én 2-3, eeeeeesetlegnagyonmaximum négyre gondoltam, ha mondjuk nagyon sok lenne a környéken a vírusos, ilyen-olyan beteg) nem engedek rokonokat, barátokat, ismerősöket, és mindenféle egyéb gyüttment látogatót a gyerekem közelébe, mert félőrültnek fognak tartani!
Ui.2.: Már többen is jelezték, hogy majd jönnek a kórházba! Én meg tavaly, amikor a sógornőm délelőtt tizenegykor szült, és este hétkor láttam, hogy az újszülöttel együtt 13! ember van egyszerre a kétágyas kórteremben, azt hittem, ez csak valami vicc, pláne, amikor azt láttam, hogy az újszülött kézről kézre jár…
Ui.3.: Félreértés ne essék, nem akarom én karanténba zárni a gyerekemet, a kórházi látogatással sem lenne semmi bajom, ha nem lihegnének folyton az ember meg a gyereke arcába, a frissen hazavitt babákkal kapcsolatos első, lelkendezős (“Jaj, de aranyooooos! Megfoghatooooom?” – és azonnal ki is kapja a kezedből vagy az “Egyem a kis kezedet!” -és már meg is puszilja a gyerek kezét) mondatokról és a velük járó kellemetlen helyzetekről már nem is beszélve.
Azért jegyeztem le ide mindezt, mert nagyon kíváncsi vagyok arra, hogy néhány hét/hónap/év múlva hogyan fogok viszonyulni ehhez a szituációhoz. Úgy értem, lehet, hogy csak most vélekedek így, (mert arra már bizony rájöttem, hogy az ember terhesen kissé megbolondul), és idővel örülni fogok amikor az emberek csoportosan jönnek majd látogatni minket?
Oldal ajánlása emailben
X
Legutóbbi hozzászólások