Lassan három hete már, hogy ismét van Internetünk, és mégis, csak néhány napja, kezdtem el újra nézelődni a régen szinte naponta látogatott oldalakon. A másfél hónapos kimaradás után egyébként bekukkantottam a mailboxomba, de amikor megláttam, hogy majd’ 200 beérkezett levelem van, úgy, ahogy volt, azonnal be is zártam.
(Aha, meg ezt a posztot is kb. két hete írom már…. nem megy az írás, na. :-))))
Ezalatt a szinte mindenféle kommunikáció- és információmentes időszakban jöttem rá arra, hogy mennyire fontos ez a kilenc hónap egy nő életében, és a természet nyilván nem véletlenül adott ennyi időt az anyaságra való felkészülésre.
Most látom csak, hogy Anna baba még meg sem született, és mégis millió csodálatos közös élményünk van már…énekelünk, lódafing babás kekszet gyártunk, kopácsolunk a pocakon ki, s be, nemalszunk, málnalevél teát iszunk, homeopátiás bogyókat kapkodunk és azzal hitegetjük magunkat, hogy ezek majd megmentenek minket az „átvágástól”; apácarácsot és kiskaput festünk, hátfájunk, bababútort tologatunk, apával jókat nevetünk, és persze női mivoltunkat bizonyítandó, hormonokkal felturbózott, szeszélyes kedvünknek szabad utat adva boldogságos-bőgős kalandokba keveredünk. 
Szóval minden rendben, köszönöm szépen én is jól érzem magam. Az utóbbi két hónapot gyakorlatilag a konyhában töltöttem mindenféle kényszerítő körülmények miatt: elsősorban azért, mert félóra egyhelyben üldögélés után nagyon bedagadnak a lábaim, másodsorban pedig mert az alig negyven négyzetméteres kertünkben olyan mennyiségű zöldség termett, amellyel akár az összes nagynénit, nagybácsit, is elláthattuk volna. Mivel a családban azonban mindenkinek van kertje, így csak a szomszédokra sikerült rátukmálni hetente néhány kiló paradicsomot, padlizsánt, lilababot. Mi meg úgy jártunk, mint a bélyeggyűjtő Gyerek abban a bizonyos svéd gyermekversben… (Lorien, kívánom, hogy jövőre legalább ekkora mennyiséget szüretelj! Én már rá sem bírok nézni a lila-zöldbabra! :-)))) A paradicsomról nem is beszélve… közel negyven kilóból négyféle paradicsomszószt készíettem; a koktélparadicsomokból, a jól bevált kapribogyós-fokhagymás verzióból lett hét-nyolc üveggel; aztán második nekifutásra sikerült kikísérletezni a világ legjobb ketchup receptjét.
Lett ismét húsz üveg szép, színes, ecetes kaliforniai paprikám, ezerféle lekvárom, amelyek közül a legeslegeslegfinomabb a cseresznyeszilva, és amihez semmilyen fixet meg faxot nem használtam, (és itt és most ünnepélyesen megfogadom, hogy többé egyik lekvárhoz sem fogok semmiféle port kavarni, könnyítse az bármilyen formában a munkámat!!!), „gumibarack” híján pedig próbálkoztam félérett nektarin és szilva tartósítószer mentes eltevésével, de sajnos a gyümölcsök megpuhultak, így sütitöltelékként végzik majd.
A nyáron több gasztroajándékot is kaptam, amiket mindenképp meg kell, hogy örökítsek itt a blogban; megérdemlik a közszereplést!
Először is Nórinak szeretném megköszönni a saját kezűleg készített ajándékokat, amelyek egy része most is a konyhámat díszíti, a másik részét (ld. ajvar) seperc alatt elfogyasztottuk. Nóritól szerb recepteket is kaptam, amelyek közül a savanyú uborkás-krumplis-céklás-főtt tojásos-joghurtos ún. „Balkán salátának” nagy sikere lett annak ellenére, hogy errefelé nincs nagy keletje a joghurtos/tejfölös salátáknak. A desszertekkel (koljivo, tulumba) egyelőre csak szemezek, de előbb vagy utóbb mindenképp kipróbálom mindkettőt.
Lorientől is jött egy tetemes pakk, épp amikor otthon voltunk. Vetőmagért cserébe küldött nekem jobbnál jobb lekvárokat éééééééés egy üveg valódi barackpálinkát! A lekvárok közül eddig egyet, a baracklekvárt mertem felbontani, a többit csak kerülgetem… Olyan dili vagyok, sajnálom felbontani.
Csak nézegetem az üvegeket(főleg ezt a sült epreset 🙂 és aztán mindig azt gondolom, hogy ááááááá, ez még nem elég ünnepélyes alkalom arra, hogy felbontsam bármelyiket is. Úgy vagyok velük, mintha valami drága bort tartogatnék a pincémben. A pálinkát egyértelműen szülés (szoptatás?) utánra tarogatom. Az elmúlt kilenc hónap alatt az egyetlen dolog, amitől többször is undorodtam, az az alkohol volt. A baráti összejöveteleken felbontott legjobb borok is minium ecetnek tűntek első szaglásra…következésképp a másodikra már legtöbbször nem került sor. 🙂 Kíváncsi vagyok, hogy fogok viszonyulni a Lorien -féle kincset érő pálinkához úgy egy-két hónap múlva! Na de addig is hagyom, hadd érjen ott lenn a pincében.
Kedvenc szomszédom és a párja Franciaországban, Champagne környékén töltöttek el két hetet. Ez épp akkortájt történt, amikor Mamma postolta ezt és ezt a mogyoróolajjal készült finomságot, én meg kapva kaptam az alkalmon, és rögtön rendeltem egy üveggel.
Mogyoróolaj épp ott, akkor, abban a pillanatban nem volt, de érkezett helyette egy fél liter kiváló minőségű dióolaj (amit fogalmam sincs még, mire fogok elpancsolni, ha valakinek vannak ötletei, kérem jelezze!!!) és az olajjal együtt kaptam ezeket a belül teflonbevonatú, kerámia muffin/felfújt vagy tegyélbeleamitakarsz (süti?)formákat.
Mielőtt hazamentünk az öcsémnek és a barátnőjének kerestem valami hasznos ajándékot, amikor rábukkantam ezekre a szimpatikus mappákra: persze, vettem magamnak is. 😉
Sosem szerettem a csilli-villi holmikat, ezt a cseresznyés-muffinos mappát azonban nem volt szívem otthagyni, a paprikás, a padlizsános és a zöldalmás irattartókról nem is beszélve.
Ezen felül megajándékoztam magam még két könyvvel. Az egyiket otthon vettem, Magyarországon, de hallgatni kellett volna a bölcs, és igen masszív nemzettudattal rendelkező olaszokra, akik erőszakosan tiltakoznak azellen, hogy olyan külföldi írjon az olasz konyháról, aki nem élt minimum tíz évig folyamatosan a naffényes Itáliában. Esetünkben pedig egyenesen egy angol férfiúról van szó; ez pedig már mindennek a teteje! 😉
William Black Al dente – Gasztronómiai kalandozások Itáliában című könyvéről van szó, és annak ellenére, hogy a könyvet júliusban vettem, még most is csak a második fejezetnél tökölök. Egyelőre a hormonokra fogom a dolgot, de megfogadtam, hogy később újraolvasom, hátha másodszorra felkelti az érdeklődésemet a torinói városleírás, a számtalan, témába szerintem teljességgel oda nem illő történelmi vonatkozással egyetemben.
Az előbbinek szöges ellentéte Elena Kostioukovitch Perché agli italiani piace parlare del cibo című műve Umberto Eco előszavával, ami már önmagában is garancia arra, hogy igen értékes írásról van szó. Egyébként nincs rajta mit ragozni, kultúrát közvetít, szokásokat mutat be; annak aki szeretné megismerni az olaszokat, melegen ajánlott!
No, azt hiszem, itt új bejegyzést kezdek, mert nehézkes lesz megfelelően elrendezni a fotókat, a szöveget, és kicsit fáj a pocakom is -azt hiszem, Anna baba készülődik….pssszt, vasárnap telihold lesz! 😉
Most megyek járok egyet, hátha elmúlik a fáj, jövő héten pedig, ha még mindig egyben leszünk, jövök, és folytatom a nyári élményekről szóló részletes beszámolót.
(Aha, meg ezt a posztot is kb. két hete írom már…. nem megy az írás, na. :-))))
Ezalatt a szinte mindenféle kommunikáció- és információmentes időszakban jöttem rá arra, hogy mennyire fontos ez a kilenc hónap egy nő életében, és a természet nyilván nem véletlenül adott ennyi időt az anyaságra való felkészülésre. Most látom csak, hogy Anna baba még meg sem született, és mégis millió csodálatos közös élményünk van már…énekelünk, lódafing babás kekszet gyártunk, kopácsolunk a pocakon ki, s be, nemalszunk, málnalevél teát iszunk, homeopátiás bogyókat kapkodunk és azzal hitegetjük magunkat, hogy ezek majd megmentenek minket az „átvágástól”; apácarácsot és kiskaput festünk, hátfájunk, bababútort tologatunk, apával jókat nevetünk, és persze női mivoltunkat bizonyítandó, hormonokkal felturbózott, szeszélyes kedvünknek szabad utat adva boldogságos-bőgős kalandokba keveredünk. Szóval minden rendben, köszönöm szépen én is jól érzem magam. Az utóbbi két hónapot gyakorlatilag a konyhában töltöttem mindenféle kényszerítő körülmények miatt: elsősorban azért, mert félóra egyhelyben üldögélés után nagyon bedagadnak a lábaim, másodsorban pedig mert az alig negyven négyzetméteres kertünkben olyan mennyiségű zöldség termett, amellyel akár az összes nagynénit, nagybácsit, is elláthattuk volna. Mivel a családban azonban mindenkinek van kertje, így csak a szomszédokra sikerült rátukmálni hetente néhány kiló paradicsomot, padlizsánt, lilababot. Mi meg úgy jártunk, mint a bélyeggyűjtő Gyerek abban a bizonyos svéd gyermekversben… (Lorien, kívánom, hogy jövőre legalább ekkora mennyiséget szüretelj! Én már rá sem bírok nézni a lila-zöldbabra! :-)))) A paradicsomról nem is beszélve… közel negyven kilóból négyféle paradicsomszószt készíettem; a koktélparadicsomokból, a jól bevált kapribogyós-fokhagymás verzióból lett hét-nyolc üveggel; aztán második nekifutásra sikerült kikísérletezni a világ legjobb ketchup receptjét.Lett ismét húsz üveg szép, színes, ecetes kaliforniai paprikám, ezerféle lekvárom, amelyek közül a legeslegeslegfinomabb a cseresznyeszilva, és amihez semmilyen fixet meg faxot nem használtam, (és itt és most ünnepélyesen megfogadom, hogy többé egyik lekvárhoz sem fogok semmiféle port kavarni, könnyítse az bármilyen formában a munkámat!!!), „gumibarack” híján pedig próbálkoztam félérett nektarin és szilva tartósítószer mentes eltevésével, de sajnos a gyümölcsök megpuhultak, így sütitöltelékként végzik majd.A nyáron több gasztroajándékot is kaptam, amiket mindenképp meg kell, hogy örökítsek itt a blogban; megérdemlik a közszereplést!
Először is Nórinak szeretném megköszönni a saját kezűleg készített ajándékokat, amelyek egy része most is a konyhámat díszíti, a másik részét (ld. ajvar) seperc alatt elfogyasztottuk. Nóritól szerb recepteket is kaptam, amelyek közül a savanyú uborkás-krumplis-céklás-főtt tojásos-joghurtos ún. „Balkán salátának” nagy sikere lett annak ellenére, hogy errefelé nincs nagy keletje a joghurtos/tejfölös salátáknak. A desszertekkel (koljivo, tulumba) egyelőre csak szemezek, de előbb vagy utóbb mindenképp kipróbálom mindkettőt.Lorientől is jött egy tetemes pakk, épp amikor otthon voltunk. Vetőmagért cserébe küldött nekem jobbnál jobb lekvárokat éééééééés egy üveg valódi barackpálinkát! A lekvárok közül eddig egyet, a baracklekvárt mertem felbontani, a többit csak kerülgetem… Olyan dili vagyok, sajnálom felbontani.
Csak nézegetem az üvegeket(főleg ezt a sült epreset 🙂 és aztán mindig azt gondolom, hogy ááááááá, ez még nem elég ünnepélyes alkalom arra, hogy felbontsam bármelyiket is. Úgy vagyok velük, mintha valami drága bort tartogatnék a pincémben. A pálinkát egyértelműen szülés (szoptatás?) utánra tarogatom. Az elmúlt kilenc hónap alatt az egyetlen dolog, amitől többször is undorodtam, az az alkohol volt. A baráti összejöveteleken felbontott legjobb borok is minium ecetnek tűntek első szaglásra…következésképp a másodikra már legtöbbször nem került sor. 🙂 Kíváncsi vagyok, hogy fogok viszonyulni a Lorien -féle kincset érő pálinkához úgy egy-két hónap múlva! Na de addig is hagyom, hadd érjen ott lenn a pincében.Kedvenc szomszédom és a párja Franciaországban, Champagne környékén töltöttek el két hetet. Ez épp akkortájt történt, amikor Mamma postolta ezt és ezt a mogyoróolajjal készült finomságot, én meg kapva kaptam az alkalmon, és rögtön rendeltem egy üveggel.
Mogyoróolaj épp ott, akkor, abban a pillanatban nem volt, de érkezett helyette egy fél liter kiváló minőségű dióolaj (amit fogalmam sincs még, mire fogok elpancsolni, ha valakinek vannak ötletei, kérem jelezze!!!) és az olajjal együtt kaptam ezeket a belül teflonbevonatú, kerámia muffin/felfújt vagy tegyélbeleamitakarsz (süti?)formákat.Mielőtt hazamentünk az öcsémnek és a barátnőjének kerestem valami hasznos ajándékot, amikor rábukkantam ezekre a szimpatikus mappákra: persze, vettem magamnak is. 😉
Sosem szerettem a csilli-villi holmikat, ezt a cseresznyés-muffinos mappát azonban nem volt szívem otthagyni, a paprikás, a padlizsános és a zöldalmás irattartókról nem is beszélve.Ezen felül megajándékoztam magam még két könyvvel. Az egyiket otthon vettem, Magyarországon, de hallgatni kellett volna a bölcs, és igen masszív nemzettudattal rendelkező olaszokra, akik erőszakosan tiltakoznak azellen, hogy olyan külföldi írjon az olasz konyháról, aki nem élt minimum tíz évig folyamatosan a naffényes Itáliában. Esetünkben pedig egyenesen egy angol férfiúról van szó; ez pedig már mindennek a teteje! 😉
William Black Al dente – Gasztronómiai kalandozások Itáliában című könyvéről van szó, és annak ellenére, hogy a könyvet júliusban vettem, még most is csak a második fejezetnél tökölök. Egyelőre a hormonokra fogom a dolgot, de megfogadtam, hogy később újraolvasom, hátha másodszorra felkelti az érdeklődésemet a torinói városleírás, a számtalan, témába szerintem teljességgel oda nem illő történelmi vonatkozással egyetemben.Az előbbinek szöges ellentéte Elena Kostioukovitch Perché agli italiani piace parlare del cibo című műve Umberto Eco előszavával, ami már önmagában is garancia arra, hogy igen értékes írásról van szó. Egyébként nincs rajta mit ragozni, kultúrát közvetít, szokásokat mutat be; annak aki szeretné megismerni az olaszokat, melegen ajánlott!
No, azt hiszem, itt új bejegyzést kezdek, mert nehézkes lesz megfelelően elrendezni a fotókat, a szöveget, és kicsit fáj a pocakom is -azt hiszem, Anna baba készülődik….pssszt, vasárnap telihold lesz! 😉Most megyek járok egyet, hátha elmúlik a fáj, jövő héten pedig, ha még mindig egyben leszünk, jövök, és folytatom a nyári élményekről szóló részletes beszámolót.
Legutóbbi hozzászólások