Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy jóságos Kata, akivel néhány év eltéréssel, de ugyanazon a napon, április harmadikán születtünk. Ez a Kata történelmet tanított az ibrányi gimnáziumban. Kihasználva az alkalmat, a kilencvenes évek közepén, röpke idő alatt olasz nyelvből is diplomát szerzett, s tanárának, Giancarlonak, (pontosabban Giancarlo ismerőseinek) köszönhetően Kata néhány alkalommal az olaszországi Friuli tartományba látogatott. Itt ismerte meg a Gradisca d’Isonzo akkori kulturális tanácsosát, a világ egyik legnagyszerűbb emberét, Lucianot, akinek segítségével hamarosan testvérvárosi/iskolai kapcsolatot sikerült kialakítani Gradisca és Ibrány, ill. az ottani mezőgazdasági szakközépiskola és az ibrányi gimnázium között.
Kata és Luciano, (akinek a születésnapja, éppen december 12-re, Gabriella napra esik), eközben egymásba szerettek.
Ekkor voltam én 17 éves, harmadikos gimnazista – Ibrányban. Éppen három hete kezdtünk el olaszul tanulni, amikor szeptember végén-október elején először jöttünk ide, Friuliba, (Rivignano és Gradisca között kb. 50 km a távolság). Mekkora móka volt, atyaég! Utána többször is jöttünk, de az első út volt a legtermékenyebb, a legintenzívebb, a legvidámabb, a leglazább, a legfárasztóbb, a legromantikusabb, a leg…leg…leg…
Katától, Lucianotól és persze Olaszországtól ezután egyszerűen nem tudtam elszakadni. Lassan-lassan olyannyira jóbarátok lettünk, hogy meghívtak, tolmácsoljak az esküvőjükön. (Persze ez így enyhén szólva túlzás, hiszen felolvastam szépen az anyakönyvvezető után mindazt, amit Kata előre lefordított, na de a „kárrierem”;-) mégiscsak itt kezdődött.) Próbáltam máshol, más irányban keresni az utamat, de akárhová fordultam, mindig zsákutcába kerültem, és egy-egy jel mindig azt súgta, hogy az olasz nyelvvel kell foglalkoznom. Az ember ugye igyekszik a könnyebbik végét megfogni a dolgoknak, és ezalól én sem voltam kivétel. Másodéves néprajzos voltam, amikor kimentem Bolognába, egy kispasasra vigyázni, de sajnos kissé balul sült el az egész, és mire visszajöttem, már nem iratkozhattam be a második félévre, így halasztani kellett. Nagyon megviselt a dolog, két szék között szépen a földre pottyantam, de mit ad a Jósten, egy-két hónap múlva egy vicenzai vállalkozó a környékünkön épp ügyintézőt keresett, én pedig kapva kaptam az ajánlaton. Életem egyik legtanulságosabb időszaka következett; azóta is emlegetem. Ekkor ébrdtem rá arra, hogy itt bizony nekem kell kezelésbe venni a dolgaimat. Végül, barátaim, ismerőseim, tanáraim már évek óta tartó unszolására jelentkeztem olasz szakra (ha tudom, jóval hamarabb megteszem, de nyilván nem véletlenül történt, hogy nekem éppen akkor és épp Debrecenbe kellett jelentkezni).
A felvételire nem volt sok időm készülni, épp a néprajzos vizsgáim és egy terepgyakorlat kellős közepén voltam. Szégyen vagy sem, 2 azaz kettő könyvet olvastam el: az egyik egy Fellini életéről szóló mű volt -a filmművészet akkortájt nagyon érdekelt- a másik a Pinocchio kalandjai. Emlékszem, a szóbeli vizsga már elkezdődött, ott görcsöltünk mindannyian a terem előtt, amikor kijött Peti -később csoporttársam- és rémülten hallgattuk, amikor azt mesélte, hogy az aktuális olaszországi politikai helyzetről és mindenféle nagy történelmi eseményekről kérdezték. Belőlem ekkor elszállt minden izgalom. Az esélytelenek nyugalmával, mosolyogva vártam a soromra, és elhatároztam, hogy bármi történjen, én az olasz konyháról fogok beszélni.
Aztán amikor végre rám került a sor, M. tanár úr, azt mondta:
„Carissima Gabriella!” -azt hiszem, ennyiből mindenki, akinek bármelyik magyarországi olasz tanszékhez valaha is köze volt, tudja, hogy kiről van szó 😉 Válasszon magának egy művészeti ágat, és beszéljen annak olasz vonatkozásairól!
Kb. két másodperces gondolkodás után rávágtam, hogy ha már olyan gentile volt, hogy felajánlotta a választás lehetőségét, akkor én parlerei della culinaria italiana….mert ugye az is művészet. Hát, mit mondjak. Tudom, háttal nem kezdünk mondtatot, de akkor még M. tanár úr is erre kényszerült, és a fejét vakarva, megbánva nagylelkű ajánlatát végül beleegyezett. Persze minduntalan próbálta más irányba terelni a témát. Előkerült a bolognai út, lelkesen érdeklődött affelől, hogy milyen műalkotásokkal találkoztam ebben a gyönyörű városban, én meg hárítottam, mondván, hogy gyakorlatilag semmivel, amit szívből sajnálok, de az időbeosztásom nem tette lehetővé, hogy múzeumokba, templomokba látogathassak, pedig annyira szerettem volna…és egyébként is, nagyon rossz élményekkel tértem haza, és nem szeretnék a bolognai utamról bővebben mesélni. DE ! Ettem ott egy ferrarai specialitást, aminek ha a nevére nem is, az ízére a mai napig is emlékszem… (Persze a műemlékekkel kapcsolatban lódítottam. A szabadidőm minden percét városnézésre fordítottam, annál is inkább, mert nem lettem volna képes a „kötelező” munkidőn túl otthon ülni.)
Nem tűnt úgy, hogy M. tanár urat kellőképpen meggyőztem volna ezért tovább kérdezősködött, többek között azt szerette volna tudni, hogy Bolognán kívül hol jártam még Olaszországban. Meséltem Friuliról, Katáról, Lucianoról, a testvériskoláról, és már épp arról akartam beszélni, hogy állítólag a friulánok esznek a legtöbb sajtot egész Olaszországban, amikor is M. tanár úr szúrós szemmel nekem szegezte a kérdést: „Friulán költőt nem ismer véletlenül?”
:-)))
És itt adtam hálát másodszor is az Égnek, ugyanis minden alkalommal, amikor a San Michele hegyen megkoszorúztuk az első világháborús emlékhelyeket, én mondtam el Giuseppe Ungaretti San Martino del Carso című versét, s bár Ungaretti nem friulán költő, Friulihoz ezer szál köti, én pedig magabiztosan, széles mosollyal beszéltem róla immár nem csak M. tanár úrhoz, hanem az összes többi felvételiztető tanárhoz is. A végén még megkértek arra, hogy mondjam el a verset nekik is, aztán mindannyian elégedetten összemosolyogtunk, és türelmetlenül vártuk az évkezdést. 😉
Az olasz szakon eleinte nagyon jól éreztem magam, aztán amikor Giancarlo elment (mert bizony jóságos Kata egykori professzora engem is tanított) valahogy kiüresedett minden. Lelkes voltam még egy darabig, de aztán amikor láttam, hogy a legtöbb ember magasról lesz*rja az egészet, én is lelankadtam, és igyekeztem más forrásokból nyelvi tapasztalatot szerezni. Ekkor már elvállaltam kisebb-nagyobb fordításokat, tolmácsoltam néhány üzleti megbeszélésen, kulturális összejövetelen.
Akkortájt került a kezembe először olaszul Carlo Ginzburg benandantékról szóló könyve, amivel már korábban, néprajzosként is találkoztam. A benandanték Friuli tartomány jótékony mágusai voltak, akik a napfordulók éjjelén, révületbe esve, a bőséges termény érdekében, a stregonekkal vagyis a boszorkányokkal vívtak vérre menő küzdelmet. Nagyon sok hasonlóságot mutatnak az egykori magyar táltosokkal, és ez az érdekes párhuzam arra késztetett, hogy egy kicsit jobban beleássam magam a témába. (Az áskálódás eredményeként végül OTDK, majd szakdolgozat született.) De mi történt közben? Mindenféle friulán internetes fórumokon történő kérdőívkitöltés közben rengeteg érdekes embert ismertem meg: egy pordenonei néprajzkutatót, akivel azóta sajnos nem tartjuk a kapcsolatot, de megkaptam tőle az akkoriban kiadásra váró, szintén benandantékról szóló művét. Giorgiot, akinek most B&B-je van Velence-Mestrében, és aki nagyon sokat segített az apróbb nyelvhelyességi hibáim kijavításában (legutóbb azt írta, nincs többé szükségem rá 😉 éééééés a lényeg, egy ilyen fórumon ismertem meg Embert, akinek semmi de semmi köze nincs a benandantékhoz, a néprajzhoz, a kulturális mifenékhez, ugyanis totálisan reál beállítottságú.
2003 szeptember 17-én ismerkedtünk meg, október végén találkoztunk először Budapesten, és úgy váltunk el, hogy ez az egész kapcsolat a távolság, és mindenféle egyéb okok miatt valószínűleg csak barátság marad. Aztán valami mégis arra késztetett, hogy ne hagyjuk egymást „ennyiben”. Rábeszéltem, hogy jöjjön el hozzám, látogasson meg otthon. December elején eljött.
És megint kétségek közt ment el, én pedig megint kétségek közt maradtam. Aznap azonban történt valami. Már sötétedett, s valahol Budapest után járt, amikor karambolozott, s az autója teljesen összetört. Azonnal vertem a fejem a falba, az egészért magamat hibáztattam. Sohasem fogom elfelejteni azt az estét, a kétségbeesett autómentő keresést, az ezer éve nem látott barátok, ismerősök segítségét, a helyszínelő rendőr hangját a telefonban „Asszonyom, legyen szíves, igyekezzen, egyrészt mert az autó elég veszélyes helyen áll, akadályozza a forgalmat, másrészt pedig mert úgy tűnik, a férje!!! nagyon fázik.” És akkor elképzeltem, milyen lehet egy vadidegen országban állni az út szélén, sötétben, a törött autód mellett…nem ismersz senkit, azaz igen, de az a valaki vajon mit tud tenni 250 km távolságból? És egyáltalán mi a fenét keresel te itt????
Nem tudom elképzelni, mi mehet át ilyenkor az ember agyán, mindenesetre én, a vonal és az ország másik végén ekkor ébredtem rá arra, hogy én ezt az embert szeretem.
Három évvel később, október 7-én összeházasodtunk, Luciano és Kata voltak a tanúink, most pedig, három évvel később együtt várjuk Annát.
Vajon épp hetedikére vár ez az Anna gyerek? Vagy csak egyszerűen az orrunknál fogva vezet? 😉
Készítettem babaváró kekszeket, belesütöttem az összes szeretetemet, hátha hajlandó lassan kibújni…
Babaváró keksz 1.
– Biscotti di pasta frolla da Miriam
Hozzávalók:
- 250 g liszt
- 75 g nagyon apró szemű kristálycukor (ehhez a kekszhez általában a Zefiro márkájút használom)
- 125 g vaj
- 1 csapott tk. sütőpor
- 1 vaníliarúd kikapart belseje
- 1 citrom reszelt héja
- csipetnyi só
- 1 tojás
- kevés rum
- a díszítéshez csokoládé, kókuszreszelék, színes tortadara, porcukor vagy épp ami kéznél van
A vajat a liszttel elmorzsoljuk, majd az összes többi hozzávalóval együtt könnyen nyújtható tésztává gyúrjuk, és fél órára hűtőbe tesszük.
A tésztát vékonyra nyújtjuk (1-1,5 mm) tetszés szerinti formákkal kiszaggatjuk (én emberkét, pillangót, macit és virágot használtam), majd a kiszaggatott tésztát sütőpapírral kibélelt tepsibe rakjuk, és 180 fokra előmelegített sütőben készre sütjük. A már kihűlt kekszeket kedvünk, időnk, alkalom szerint dekoráljuk. 🙂
Babaváró keksz 2. –
Dolcetti con glassa al punch da Miriam
Hozzávalók:
- 250 g vaj
- 140 g apró szemű kristálycukor (Zefiro)
- 400 g liszt
- 3 tojás sárgája
- csipetnyi só
- 1 citrom leve és lereszelt héja
- A díszítéshez puncs ízű máz. Ez fontos! Próbáltam már eper ízűvel, próbáltam már kék színűvel, legutóbb én kevertem rózsaszínű mázat porcukorból, rumból és egy cseppnyi piros ételfestékből, de „műség” ide vagy oda, ez a keksz akkor jó, ha puncs ízű máz van a közepébe csöpögtetve. (Esetleg olvasztott csokoládé.)
A vajat a liszttel elmorzsoljuk, majd a többi hozzávalóval együtt könnyen nyújtható tésztává gyúrjuk, és fél óráig hűtőben pihentetjük.
A tésztából ezután apró gömböket formálunk (mondjuk olyan 2 cm-nyi átmérőjűeket), amiket sütőpapírral kibélelt tepsibe sorakoztatunk. Minden egyes gömböcske közepébe, egy ceruza segítségével nem túl mély lyukat fúrunk, és 180 fokra előmelegített sütőben az egészet épp csak addig sütjük, míg halvány barnás-rózsaszínes színt kapnak.
A gömböcskék lyukjaiba egy fecskendő segítségével puncs ízű mázat vagy olvasztott csokoládét csorgatunk, és megvárjuk míg a máz ill. a csokoládé megszilárdul.
Tapasztalat: a kekszek akkor lesznek igazán szépek, ha a tésztához nagyon apró szemű kristálycukrot használunk. Még jobb, ha géppel dolgoztatjuk meg az egészet. Ilyenkor a kekszek egészen tökéletesre, mármajdnem pasticceriásra sikerednek. 🙂
Oldal ajánlása emailben
X
A LA CUCINA ITALIANA 1956. és 1958. évi összes bekötött számáról van szó, s most, hogy a lap 80. születésnapját ünnepli, gondoltam, érdemes egy bejegyzést dedikálni neki. 😉
Hogyan együk a körtét késsel-villával? 
Mit kell tudni egy kezdő háziasszonynak a konyhában? 
Mit adjunk a gyerekeknek enni a nyári melegben?
Híres emberek receptjei – A nemrég elhunyt Mike Bongiorno – ALLEGRIAAA!!!
Galbani reklám és jótanácsok gyakorlatias nőknek. 
Látogatás az első római bevásárlóközpontban. 
“Műhús” reklám. 🙂 
Receptek 
Receptek
Legutóbbi hozzászólások