Egyszerű, elegáns ajándék, amelynek minden anyuka örülni fog! Készítsd el te is!
Recept a Nől Lapja Café Gasztro rovatában: ITT!
Citromos-mákos cantuccini fenyőmaggal
…akkor ma a “keksz téma” a soros 😉
Kollégáknak karácsonyra a legjobb választás!
Citromos-mákos cantuccini fenyőmaggal
Hozzávalók: 370 g liszt, 100 g kristálycukor, 50 g házi vaníliás cukor, 60 g darált mák, 40 g fenyőmag, 1 citrom lereszelt héja, 2 tk. sütőpor, 3 tojás sárgája, 2 egész tojás, csipetnyi só
Eletromos habverővel a cukrot és a vaníliás cukrot az egész tojásokkal, a tojások sárgájával, a sóval és a reszelt citromhéjjal habosra keverjük. A lisztet a sütőporral átszitáljuk, elvegyítjük benne a darált mákot és a fenyőmagot, majd az egészet gyors mozdulatokkal a cukorral felvert tojásokhoz keverjük.
A masszát lisztezett deszkára borítjuk, négy részre osztjuk, és mindegyikből kb. 3 cm széles, 2 cm magas rudat formázunk.
A rudakat sütőpapírral kibélelt tepsibe helyezzük, és 180 fokra előmelegített sütőben kb. 25 percig sütjük.
Ekkor kivesszük, felszeleteljük, visszatesszük a sütőbe, és további 10 percig szárítjuk.
További cantuccini receptek a blogon:
Angyalka 2010.
Gasztroangyalka ideért! Nagy nehézségek árán (négyszeri postajárás) kezembe vehettem a Sacitól kapott karácsonyi csomagot. Először azt hittem, hogy Saci tényleg elküldött egy angyalt, hogy nézzen szét nálunk, ugyanis annyira eltalálta az ízlésemet, a konyhánk/karácsonyfánk színvilágát, hogy az már ijesztő volt, de aztán rájöttem, hogy a szeretet az, ami akár a világhálón keresztül is íly módon képes közvetíteni.
Kaptunk tehát szépséges karácsonyfadíszeket, hóemberes (Anna szerint: embö) szánkót, csengettyűt, pici karácsonyfát, amik már a fán csücsülnek, kekszes dobozt és gömböt, amik a konyhában díszelegnek, és egy fügelekvárt, amihez almás palacsintát találtam ki, meg egy ribizlis feketeszőlő lekvárt, ami panna cottára csorgatva kell, hogy végezze.
Háhá, Anna azonnal lecsapott a lekvárokra! Nála még a pocak az első. 😉
Csodás meglepetés volt, Saci, szívből köszönöm és itt is békés, boldog Karácsonyt kívánok Neked!
és a Karácsonyházról hallottatok már?
azonnali hazamehetnékem támad, amikor a honlapot böngészem….
Hasonló bejegyzések:
Karácsonyi menü 2010.
Karácsonyi menü 2010. előétel: tonhal carpaccio párolt (édes)burgonyával, citronette szósszal
Karácsonyi menü 2010. primo piatto: Sáfrányos rizottó póréhagymával és Szent Jakab kagylóval – Risotto allo zafferano con porro e capesante
Karácsonyi menü 2010. secondo piatto: Taggiai olajbogyóval és aszalt paradicsommal töltött sült ördöghal sonkaköntösben – Coda di rospo farcita con patè di olive taggiasche e pomodori essiccati
"Gasztroajándék"
…elvetemült és kevésbé elvetemült gasztrobloggereknek (is).
Imádnivaló, nem? Ujjongva csapkodtam amikor megláttam a rivignanoi ékszerbolt kirakatában.
Volt néhány ismerősöm, akik elég furcsán néztek rám, amikor meglátták, hogy születésnapomra megleptem magam egy kanállal.
Khm, khm, jöhet a többi is!
😉
Kókusszal és mogyoróval töltött kakaós keksz
Csak hogy el ne felejtsem!
A magyarországi gasztronómiai fesztiválok után kutatva jutott eszembe: miért nincsenek a programok idegen nyelveken is megjelenítve?????
És sok helyen miért hiányosak a weboldalak? Számtalan üres helyekre mutató, vagy hibás linkekkel vannak tele az állami oldalak. Vajon mit csinál a webmester?
Akarunk mi egyáltalán vendégeket, turistákat?
Elég a puffogásból, van gugli translate, használja mindenki azt…már ahol van mit fordítani.
Íme a keksz. Finoooooooooooooom! Kár, hogy egy-két nap után kőkemény lesz benne a töltelék – feltéve ha marad a kekszből. Nálunk csak a diétám, meg a rövid eszem miatt maradt néhány.
Hárman gyártottuk. Anna még nagyon pici volt. Emlékszem, hol Ember, hol én fogta A kíváncsiskodó ölbegyereket, aki pedig épp szabad volt, az gömbölygetett. 🙂
Az eredeti recepten csak annyit változtattam, hogy a töltelékben a diót mogyoróra cseréltem, a Nesquicket pedig sima cukrozatlan kakaóporra.
Kókusszal töltött kakaós keksz
Hozzávalók:
A tésztához:
- 500 g liszt
- 170 g aprószemű kristálycukor
- 5 ek. kakaópor
- 2 tk. sütőpor
- egy csipetnyi só
- 250 g vaj
- 2 tojás
- 1-2 ek. tej – ha szükséges (én raktam bele, valószínű, hogy a kakaópor miatt volt rá szükség)
A töltelékhez:
- 1/2 csésze darált mogyoró
- 1/2 csésze sűrített tej
- 1 és 1/2 csésze kókuszreszelék
A lisztet, a kakaóport, a sütőport, a sót, a cukrot egy tálban összekevertem, hozzáadtam a kisebb darabokra vágott hideg vajat, alaposan összemorzsoltam, majd hozzáadtam a tojásokat ill. a tejet is, és az egészből könnyen formálható tésztát gyúrtam. Amíg a töltelék elkészült, hűtőbe tettem.
A töltelékhez a darált mogyorót a sűríett tejjel és a kókuszreszelékkel összekevertem.
A tésztát kivettem a hűtőből, kb. 0,5 cm vastagra nyújtottam, és 7cm átmérőjű pogácsaszaggatóval kiszaggattam. (Az igazság az, hogy először kisebbekkel próbálkoztam, de a végén már nem volt türelmem igazgatni, töltögetni, bongyorgatni, bár a kis kekszek sokkal jobban mutattak volna a kekszes kiskosárban, ha lenne nekem kekszes kiskosaram.)
Minden kiszaggatott lap közepébe tettem egy diónyi tölteléket, majd behajtogattam a tésztát úgy, hogy az jól bevonja a kókuszos-ragacsos mogyorót, végül tenyérrel golyóbisokat formáztam belőlük, és azzal a részükkel lefelé, ahol a tésztát összezártam, és az asztallapra tettem (Hehe, majdnem “azzal az oldalukkal lefelé”-t írtam, de rájöttem, hogy a golyóbisoknak nincs is oldaluk.)
A golyókat kb. 1 cm vastagságúra lapítottam, kicsit kör formájúvá igazgattam mindegyiket, és sütőpapírral kibélelt tepsiben 190 fokon 15 percig sütöttem.
És köszönöm Embernek a türelmes és kitartó gömbölygetést!
Csoki Alice-nek - VKF! XXXII.
Con questa ricetta partecipo al XXXII. VKF! il cui argomento (Tutta pazzia!) è stato scelto da Maimoni.
Ho trovato l’idea iniziale alla 22° pagina del 6° PDF della Cucina di Calycanthus. (Ho aggiunto solo una manciata di cubetti di barbabietola essicati. E’ da tanto tempo che voglio sperimentare l’abbinamento cioccolato-barbabietola.)
Secondo me questo è il PDF più interessante ed originale del famoso trio. In base a questo ricettario letteralmente! meraviglioso si potrebbe riscrivere tutta la storia di Alice.
Il cioccolato marmorizzato potrebbe avere un ruolo particolare: potrebbe funzionare da piastrelle nella sala delle udienze, o nel settimo capitolo potrebbe trovarsi sulla tavola accanto al tè; Alice lo prenderebbe in mano, il cioccolato si scioglierebbe e i dadini di barbabietola girerebbero intorno alla testa della bambina – farebbe un gran piacere al Cappellaio ;-). Oppure potrebbe essere l’unico elemento reale del racconto: nell’ultima scena Alice si sveglia con questo cioccolato in mano regalato dalla Lepre… Hmmm? Che ne dite? E il carissimo lettore dovrebbe pensare: ma è stato solo un brutto sogno o la realtà?
Beh, meno male che Lewis Carroll non ha assegnato nessuna parte a questo cioccolato. Ora saremmo in difficoltà. 😉
Cioccolato marmorizzato con cubetti di barbabietola essiccati
Ingredienti:
- 400 g di cioccolato extra fondente (85% di cacao)
- 100 g di cioccolato bianco
- 300 g di barbabietola (possibilmente quella di colore bordò; io purtroppo ho ricevuto solo quella “rigata” bianco-rosa/viola)
Lavate e sbucciate la barbabietola, quindi tagliatela a cubetti piccolissimi (2x2x2cm circa). Adagiate i cubetti su una teglia foderata con la carta da forno e fate cuocere/essiccare in forno preriscaldato a 100 gradi per circa 70 minuti.
Sciogliete a bagnomaria separatamente i due tipi di cioccolati. Versate quello extra fondente in uno stampo di silicone per cioccolati (io ho usato uno stampo per crostate che ha il fondo estraibile). Cospargete la superficie del cioccolato con i cubetti essiccati della barbabietola, poi versate sopra a gocce il cioccolato bianco, quindi con uno spaghetto crudo disegnate delle spirali a volontà. Lasciate raffreddare per almeno una notte in frigorifero.
A legutóbbi VKF!-nél azt mondtam, hogy ha a legközelebbin sem veszek részt, akkor lusta, fantáziátlan, unalmas, rongy alak vagyok. Erre mi történik? Maimoni jön ezzel az őrültséggel! Már elkönyveltem magam a legrosszabbnak, amikor rábukkantam ERRE, ami szerintem a Calycanthus trió legszebb, legérdekesebb munkája. Áááááááá, kell ennél több egy őrült VKF!-re? A cékla-csoki kombináció már csak ráadás. Rég tervezem, hogy kipróbálom. (Eredetileg a céklát fehércsokival akartam házasítani, de így sem lett rossz. A szárított cékla sós-földes íze kifejezetten jól illik a csokoládé poros-keserűjéhez.)
Ezt a Martha Stewart féle márványos csokoládét egyébként Alice is biztos imádná! Vagy lehetne a tárgyalóterem csempéje, de kaphatna valami mellékszerepet is mondjuk a bolondok uzsonnájánál (a csoki elolvadna, a céklakockák meg röpködnének Alice feje fölött). Vagy mi lenne ha ez lenne az egyetlen valós motívum ebben a fura felnőtt-mesében? Hm? Alice felkel, kezében egy tábla márványos-céklás csokival, amit a Nyuszitól kapott. Törhetné az ember a fejét, hogy akkor most hogy is volt?!
Még jó, hogy a mesében nincs csoki. 😉
Nekem mindenesetre kapóra jött a VKF! miatt is, meg azért is mert valami “szépfinom” ajándékot szerettem volna gyártani az egyik legkedvesebb barátnőmnek. Azt hiszem, sikerült, leszámítva a fotókat…mostanában amikor lenne mit fényképezni, mindig szakad az eső.
Márványos csokoládé szárított céklakockákkal
Hozzávalók:
- 400 g 85%-os kakótartalmú étcsokoládé
- 100 g fehércsokoládé
- 300 g cékla (lehetőleg a bordó, én most csak ezt a csíkos-rózsaszínes-lilásat kaptam)
A céklát apró (kb. 2x2x2mm-es) kockákra vágtam, sütőpapírral kibélelt tepsibe raktam úgy, hogy a kockák ne érjenek egymáshoz, és 100 fokra előmelegített tepsiben kb.70 percig szárítottam/sütöttem.
A kétfajta csokoládét külön-külön gőz fölött felolvasztottam, majd az étcsokoládét egy kivehető aljú crostata formába öntöttem és megszórtam a szárított céklakockákkal. (Egyébként a szilikon forma is tökéletesen megfelel vagy akinek van csokiformája, na aaaazazigazi!) A megolvasztott fehércsokoládét a tetejére kanalaztam, egy spagettivel kanyarokat rajzoltam bele, majd egy éjszakára hűtőbe tettem.
Talán valami megmozdul...
Lassan három hete már, hogy ismét van Internetünk, és mégis, csak néhány napja, kezdtem el újra nézelődni a régen szinte naponta látogatott oldalakon. A másfél hónapos kimaradás után egyébként bekukkantottam a mailboxomba, de amikor megláttam, hogy majd’ 200 beérkezett levelem van, úgy, ahogy volt, azonnal be is zártam.
(Aha, meg ezt a posztot is kb. két hete írom már…. nem megy az írás, na. :-))))
Ezalatt a szinte mindenféle kommunikáció- és információmentes időszakban jöttem rá arra, hogy mennyire fontos ez a kilenc hónap egy nő életében, és a természet nyilván nem véletlenül adott ennyi időt az anyaságra való felkészülésre.
Most látom csak, hogy Anna baba még meg sem született, és mégis millió csodálatos közös élményünk van már…énekelünk, lódafing babás kekszet gyártunk, kopácsolunk a pocakon ki, s be, nemalszunk, málnalevél teát iszunk, homeopátiás bogyókat kapkodunk és azzal hitegetjük magunkat, hogy ezek majd megmentenek minket az „átvágástól”; apácarácsot és kiskaput festünk, hátfájunk, bababútort tologatunk, apával jókat nevetünk, és persze női mivoltunkat bizonyítandó, hormonokkal felturbózott, szeszélyes kedvünknek szabad utat adva boldogságos-bőgős kalandokba keveredünk. 
Szóval minden rendben, köszönöm szépen én is jól érzem magam. Az utóbbi két hónapot gyakorlatilag a konyhában töltöttem mindenféle kényszerítő körülmények miatt: elsősorban azért, mert félóra egyhelyben üldögélés után nagyon bedagadnak a lábaim, másodsorban pedig mert az alig negyven négyzetméteres kertünkben olyan mennyiségű zöldség termett, amellyel akár az összes nagynénit, nagybácsit, is elláthattuk volna. Mivel a családban azonban mindenkinek van kertje, így csak a szomszédokra sikerült rátukmálni hetente néhány kiló paradicsomot, padlizsánt, lilababot. Mi meg úgy jártunk, mint a bélyeggyűjtő Gyerek abban a bizonyos svéd gyermekversben… (Lorien, kívánom, hogy jövőre legalább ekkora mennyiséget szüretelj! Én már rá sem bírok nézni a lila-zöldbabra! :-)))) A paradicsomról nem is beszélve… közel negyven kilóból négyféle paradicsomszószt készíettem; a koktélparadicsomokból, a jól bevált kapribogyós-fokhagymás verzióból lett hét-nyolc üveggel; aztán második nekifutásra sikerült kikísérletezni a világ legjobb ketchup receptjét.
Lett ismét húsz üveg szép, színes, ecetes kaliforniai paprikám, ezerféle lekvárom, amelyek közül a legeslegeslegfinomabb a cseresznyeszilva, és amihez semmilyen fixet meg faxot nem használtam, (és itt és most ünnepélyesen megfogadom, hogy többé egyik lekvárhoz sem fogok semmiféle port kavarni, könnyítse az bármilyen formában a munkámat!!!), „gumibarack” híján pedig próbálkoztam félérett nektarin és szilva tartósítószer mentes eltevésével, de sajnos a gyümölcsök megpuhultak, így sütitöltelékként végzik majd.
A nyáron több gasztroajándékot is kaptam, amiket mindenképp meg kell, hogy örökítsek itt a blogban; megérdemlik a közszereplést!
Először is Nórinak szeretném megköszönni a saját kezűleg készített ajándékokat, amelyek egy része most is a konyhámat díszíti, a másik részét (ld. ajvar) seperc alatt elfogyasztottuk. Nóritól szerb recepteket is kaptam, amelyek közül a savanyú uborkás-krumplis-céklás-főtt tojásos-joghurtos ún. „Balkán salátának” nagy sikere lett annak ellenére, hogy errefelé nincs nagy keletje a joghurtos/tejfölös salátáknak. A desszertekkel (koljivo, tulumba) egyelőre csak szemezek, de előbb vagy utóbb mindenképp kipróbálom mindkettőt.
Lorientől is jött egy tetemes pakk, épp amikor otthon voltunk. Vetőmagért cserébe küldött nekem jobbnál jobb lekvárokat éééééééés egy üveg valódi barackpálinkát! A lekvárok közül eddig egyet, a baracklekvárt mertem felbontani, a többit csak kerülgetem… Olyan dili vagyok, sajnálom felbontani.
Csak nézegetem az üvegeket(főleg ezt a sült epreset 🙂 és aztán mindig azt gondolom, hogy ááááááá, ez még nem elég ünnepélyes alkalom arra, hogy felbontsam bármelyiket is. Úgy vagyok velük, mintha valami drága bort tartogatnék a pincémben. A pálinkát egyértelműen szülés (szoptatás?) utánra tarogatom. Az elmúlt kilenc hónap alatt az egyetlen dolog, amitől többször is undorodtam, az az alkohol volt. A baráti összejöveteleken felbontott legjobb borok is minium ecetnek tűntek első szaglásra…következésképp a másodikra már legtöbbször nem került sor. 🙂 Kíváncsi vagyok, hogy fogok viszonyulni a Lorien -féle kincset érő pálinkához úgy egy-két hónap múlva! Na de addig is hagyom, hadd érjen ott lenn a pincében.
Kedvenc szomszédom és a párja Franciaországban, Champagne környékén töltöttek el két hetet. Ez épp akkortájt történt, amikor Mamma postolta ezt és ezt a mogyoróolajjal készült finomságot, én meg kapva kaptam az alkalmon, és rögtön rendeltem egy üveggel.
Mogyoróolaj épp ott, akkor, abban a pillanatban nem volt, de érkezett helyette egy fél liter kiváló minőségű dióolaj (amit fogalmam sincs még, mire fogok elpancsolni, ha valakinek vannak ötletei, kérem jelezze!!!) és az olajjal együtt kaptam ezeket a belül teflonbevonatú, kerámia muffin/felfújt vagy tegyélbeleamitakarsz (süti?)formákat.
Mielőtt hazamentünk az öcsémnek és a barátnőjének kerestem valami hasznos ajándékot, amikor rábukkantam ezekre a szimpatikus mappákra: persze, vettem magamnak is. 😉
Sosem szerettem a csilli-villi holmikat, ezt a cseresznyés-muffinos mappát azonban nem volt szívem otthagyni, a paprikás, a padlizsános és a zöldalmás irattartókról nem is beszélve.
Ezen felül megajándékoztam magam még két könyvvel. Az egyiket otthon vettem, Magyarországon, de hallgatni kellett volna a bölcs, és igen masszív nemzettudattal rendelkező olaszokra, akik erőszakosan tiltakoznak azellen, hogy olyan külföldi írjon az olasz konyháról, aki nem élt minimum tíz évig folyamatosan a naffényes Itáliában. Esetünkben pedig egyenesen egy angol férfiúról van szó; ez pedig már mindennek a teteje! 😉
William Black Al dente – Gasztronómiai kalandozások Itáliában című könyvéről van szó, és annak ellenére, hogy a könyvet júliusban vettem, még most is csak a második fejezetnél tökölök. Egyelőre a hormonokra fogom a dolgot, de megfogadtam, hogy később újraolvasom, hátha másodszorra felkelti az érdeklődésemet a torinói városleírás, a számtalan, témába szerintem teljességgel oda nem illő történelmi vonatkozással egyetemben.
Az előbbinek szöges ellentéte Elena Kostioukovitch Perché agli italiani piace parlare del cibo című műve Umberto Eco előszavával, ami már önmagában is garancia arra, hogy igen értékes írásról van szó. Egyébként nincs rajta mit ragozni, kultúrát közvetít, szokásokat mutat be; annak aki szeretné megismerni az olaszokat, melegen ajánlott!
No, azt hiszem, itt új bejegyzést kezdek, mert nehézkes lesz megfelelően elrendezni a fotókat, a szöveget, és kicsit fáj a pocakom is -azt hiszem, Anna baba készülődik….pssszt, vasárnap telihold lesz! 😉
Most megyek járok egyet, hátha elmúlik a fáj, jövő héten pedig, ha még mindig egyben leszünk, jövök, és folytatom a nyári élményekről szóló részletes beszámolót.
(Aha, meg ezt a posztot is kb. két hete írom már…. nem megy az írás, na. :-))))
Ezalatt a szinte mindenféle kommunikáció- és információmentes időszakban jöttem rá arra, hogy mennyire fontos ez a kilenc hónap egy nő életében, és a természet nyilván nem véletlenül adott ennyi időt az anyaságra való felkészülésre. Most látom csak, hogy Anna baba még meg sem született, és mégis millió csodálatos közös élményünk van már…énekelünk, lódafing babás kekszet gyártunk, kopácsolunk a pocakon ki, s be, nemalszunk, málnalevél teát iszunk, homeopátiás bogyókat kapkodunk és azzal hitegetjük magunkat, hogy ezek majd megmentenek minket az „átvágástól”; apácarácsot és kiskaput festünk, hátfájunk, bababútort tologatunk, apával jókat nevetünk, és persze női mivoltunkat bizonyítandó, hormonokkal felturbózott, szeszélyes kedvünknek szabad utat adva boldogságos-bőgős kalandokba keveredünk. Szóval minden rendben, köszönöm szépen én is jól érzem magam. Az utóbbi két hónapot gyakorlatilag a konyhában töltöttem mindenféle kényszerítő körülmények miatt: elsősorban azért, mert félóra egyhelyben üldögélés után nagyon bedagadnak a lábaim, másodsorban pedig mert az alig negyven négyzetméteres kertünkben olyan mennyiségű zöldség termett, amellyel akár az összes nagynénit, nagybácsit, is elláthattuk volna. Mivel a családban azonban mindenkinek van kertje, így csak a szomszédokra sikerült rátukmálni hetente néhány kiló paradicsomot, padlizsánt, lilababot. Mi meg úgy jártunk, mint a bélyeggyűjtő Gyerek abban a bizonyos svéd gyermekversben… (Lorien, kívánom, hogy jövőre legalább ekkora mennyiséget szüretelj! Én már rá sem bírok nézni a lila-zöldbabra! :-)))) A paradicsomról nem is beszélve… közel negyven kilóból négyféle paradicsomszószt készíettem; a koktélparadicsomokból, a jól bevált kapribogyós-fokhagymás verzióból lett hét-nyolc üveggel; aztán második nekifutásra sikerült kikísérletezni a világ legjobb ketchup receptjét.Lett ismét húsz üveg szép, színes, ecetes kaliforniai paprikám, ezerféle lekvárom, amelyek közül a legeslegeslegfinomabb a cseresznyeszilva, és amihez semmilyen fixet meg faxot nem használtam, (és itt és most ünnepélyesen megfogadom, hogy többé egyik lekvárhoz sem fogok semmiféle port kavarni, könnyítse az bármilyen formában a munkámat!!!), „gumibarack” híján pedig próbálkoztam félérett nektarin és szilva tartósítószer mentes eltevésével, de sajnos a gyümölcsök megpuhultak, így sütitöltelékként végzik majd.A nyáron több gasztroajándékot is kaptam, amiket mindenképp meg kell, hogy örökítsek itt a blogban; megérdemlik a közszereplést!
Először is Nórinak szeretném megköszönni a saját kezűleg készített ajándékokat, amelyek egy része most is a konyhámat díszíti, a másik részét (ld. ajvar) seperc alatt elfogyasztottuk. Nóritól szerb recepteket is kaptam, amelyek közül a savanyú uborkás-krumplis-céklás-főtt tojásos-joghurtos ún. „Balkán salátának” nagy sikere lett annak ellenére, hogy errefelé nincs nagy keletje a joghurtos/tejfölös salátáknak. A desszertekkel (koljivo, tulumba) egyelőre csak szemezek, de előbb vagy utóbb mindenképp kipróbálom mindkettőt.Lorientől is jött egy tetemes pakk, épp amikor otthon voltunk. Vetőmagért cserébe küldött nekem jobbnál jobb lekvárokat éééééééés egy üveg valódi barackpálinkát! A lekvárok közül eddig egyet, a baracklekvárt mertem felbontani, a többit csak kerülgetem… Olyan dili vagyok, sajnálom felbontani.
Csak nézegetem az üvegeket(főleg ezt a sült epreset 🙂 és aztán mindig azt gondolom, hogy ááááááá, ez még nem elég ünnepélyes alkalom arra, hogy felbontsam bármelyiket is. Úgy vagyok velük, mintha valami drága bort tartogatnék a pincémben. A pálinkát egyértelműen szülés (szoptatás?) utánra tarogatom. Az elmúlt kilenc hónap alatt az egyetlen dolog, amitől többször is undorodtam, az az alkohol volt. A baráti összejöveteleken felbontott legjobb borok is minium ecetnek tűntek első szaglásra…következésképp a másodikra már legtöbbször nem került sor. 🙂 Kíváncsi vagyok, hogy fogok viszonyulni a Lorien -féle kincset érő pálinkához úgy egy-két hónap múlva! Na de addig is hagyom, hadd érjen ott lenn a pincében.Kedvenc szomszédom és a párja Franciaországban, Champagne környékén töltöttek el két hetet. Ez épp akkortájt történt, amikor Mamma postolta ezt és ezt a mogyoróolajjal készült finomságot, én meg kapva kaptam az alkalmon, és rögtön rendeltem egy üveggel.
Mogyoróolaj épp ott, akkor, abban a pillanatban nem volt, de érkezett helyette egy fél liter kiváló minőségű dióolaj (amit fogalmam sincs még, mire fogok elpancsolni, ha valakinek vannak ötletei, kérem jelezze!!!) és az olajjal együtt kaptam ezeket a belül teflonbevonatú, kerámia muffin/felfújt vagy tegyélbeleamitakarsz (süti?)formákat.Mielőtt hazamentünk az öcsémnek és a barátnőjének kerestem valami hasznos ajándékot, amikor rábukkantam ezekre a szimpatikus mappákra: persze, vettem magamnak is. 😉
Sosem szerettem a csilli-villi holmikat, ezt a cseresznyés-muffinos mappát azonban nem volt szívem otthagyni, a paprikás, a padlizsános és a zöldalmás irattartókról nem is beszélve.Ezen felül megajándékoztam magam még két könyvvel. Az egyiket otthon vettem, Magyarországon, de hallgatni kellett volna a bölcs, és igen masszív nemzettudattal rendelkező olaszokra, akik erőszakosan tiltakoznak azellen, hogy olyan külföldi írjon az olasz konyháról, aki nem élt minimum tíz évig folyamatosan a naffényes Itáliában. Esetünkben pedig egyenesen egy angol férfiúról van szó; ez pedig már mindennek a teteje! 😉
William Black Al dente – Gasztronómiai kalandozások Itáliában című könyvéről van szó, és annak ellenére, hogy a könyvet júliusban vettem, még most is csak a második fejezetnél tökölök. Egyelőre a hormonokra fogom a dolgot, de megfogadtam, hogy később újraolvasom, hátha másodszorra felkelti az érdeklődésemet a torinói városleírás, a számtalan, témába szerintem teljességgel oda nem illő történelmi vonatkozással egyetemben.Az előbbinek szöges ellentéte Elena Kostioukovitch Perché agli italiani piace parlare del cibo című műve Umberto Eco előszavával, ami már önmagában is garancia arra, hogy igen értékes írásról van szó. Egyébként nincs rajta mit ragozni, kultúrát közvetít, szokásokat mutat be; annak aki szeretné megismerni az olaszokat, melegen ajánlott!
No, azt hiszem, itt új bejegyzést kezdek, mert nehézkes lesz megfelelően elrendezni a fotókat, a szöveget, és kicsit fáj a pocakom is -azt hiszem, Anna baba készülődik….pssszt, vasárnap telihold lesz! 😉Most megyek járok egyet, hátha elmúlik a fáj, jövő héten pedig, ha még mindig egyben leszünk, jövök, és folytatom a nyári élményekről szóló részletes beszámolót.
Hasonló bejegyzések:
Gusti di frontiera 2008 - Gorizia - 3. rész
Vásárfia:
.JPG)
Jön a takaró alá bebújós, teázós, összebújós, hideg tél!
Fekete tea lótuszvirág szirmokkal
Citromos zöld tea
Nyáridéző pipacsos jegyzettömb
Hawaii vörös só
Kék virágos tálka, ami majd biztosan visszaköszön még a blogban, Horváth Csaba zalaegerszegi fazekastól
Alakul a mű…
éééés elkészüüüült! Jöhet a fotó! Di’ “vizibicikli”! :-)))))
Gasztroblogger zavarban 1. 🙂
Gasztroblogger zavarban 2. 🙂
"Az én házam Szent Antal..."
„Az én házam Szent Antal, négy szegibe négy angyal…” – most ezt mormolom, a héten ugyanis Chioggiában és Padovában voltunk.
Chioggiában nem hagyhattam ki a halpiacot! Megőrülök a halpiacokért! Imádom őket! Kár, hogy kinn 34 fok volt, az autóban kb. öttel több, nekünk meg j
ó másfél órás még onnan a hazaút… Pedig az aznap halászott halnak párja nincs! Itt nálunk a városkában (na, jó, ne túlozzunk, faluban) csak egy icipici halárus van. Szó szerint: pici a halárus néni is :-). Igaz, mindig friss, kiváló minőségű az áru, de azért így halat venni mégsem olyan, mint mondjuk a trieszti halpiacon. Az aztán élmény! Nem beszélve a déli városok zsibongó piacairól…
ó másfél órás még onnan a hazaút… Pedig az aznap halászott halnak párja nincs! Itt nálunk a városkában (na, jó, ne túlozzunk, faluban) csak egy icipici halárus van. Szó szerint: pici a halárus néni is :-). Igaz, mindig friss, kiváló minőségű az áru, de azért így halat venni mégsem olyan, mint mondjuk a trieszti halpiacon. Az aztán élmény! Nem beszélve a déli városok zsibongó piacairól… Padovában sietnünk kellett, a városközpont 2,50 Eurós parkolási díja ugyanis nem tette lehetővé, hogy sokáig imádkozzunk Szent Antalhoz. A bazilika leírhatatlanul szép! Meglepően konstatáltam, hogy a közeli utcákb
an lévő árusoknál milyen jól megfér együtt Pinocchio és a Szent Antal képével díszített gyertya. 
1 Euróért megleptem magam egy turistacsalogató Szent Antal nevével fémjelzett sütivel – gondolom, nem ezzel kedveskedett a szegényeknek. (Alul leveles tészta, rajta lekvár, felül lágy „túlműsárga” piskóta, jó sok porcukorral megszórva. Egyébként finom.)
an lévő árusoknál milyen jól megfér együtt Pinocchio és a Szent Antal képével díszített gyertya. 
1 Euróért megleptem magam egy turistacsalogató Szent Antal nevével fémjelzett sütivel – gondolom, nem ezzel kedveskedett a szegényeknek. (Alul leveles tészta, rajta lekvár, felül lágy „túlműsárga” piskóta, jó sok porcukorral megszórva. Egyébként finom.) Hazafelé végigrohantunk az IKEA folyosóin. Fő szerzeményeim:
– „svéd halász” stílusú kék-fehér kockás/csíkos törlőkendők
– húsklopfoló – Ne nevessen ám ki senki, de most be kell valljam őszintén én eddig húsklopfoló nélkül éltem, s most annyira örülök neki, hogy azóta mindent klopfolok. X-D Embernek is mondtam, hogy jól viselkedjen, mert ha nem, hajaj!
– szalvéták – poharak – Leküzdhetetlen pohármániám ismét úrrá lett rajtam. Fehérborosra egyébként is szükségünk volt, tehát abból lett 6 db, aztán pedig megláttam ezt a most nagyon menő, vastag falút, 12 db-ot 3,50-ért… Egyszerűen hozzáragadt a kezem! Ha nem szégyelltem volna magam saját magam előtt, még levettem volna a polcról egy másik hatos készletet (ez is vastag falú, de ez sokkal nagyobb, 4-5 dl-es lehet; kényelmesen elfér benne sok-sok jégkocka, néhány citromkarika, és persze maga az itóka), de amikor Ember, látván a 12 poharat megkérdezte, hogy akkor ezt most hova fogjuk tenni, nem volt annyi kurázsi bennem, hogy a másik hatost is levegyem a polcról, és belerakjam a nagy sárga táskába. Sebaj, ami késik, nem múlik!
Legutóbbi hozzászólások