Tavola in Piazza

Ajándék

Mit eszik a 7 hónapos Anna? - Hozzátáplálás Olaszországban

Kérdezik tőlem sokan. Mit “merek” adni, mit nem. Íme, amit eddig kóstoltunk:

Zöldség: krumpli, sárgarépa, sütőtök, zöldbab, brokkoli, mángold, spenót, cékla (az egyetlen amitől fájt Anna pocakja), zöldborsó, fehérspárga, cukkini, saláta
Gyümölcs: körte, alma, banán, kivi, narancs, citrom, szilva (üveges, bébiknek való szilvapüré, egészen jó szilvaíze van!),
Hús: pulyka, borjú, bárány, csirke, nyúl, strucc és nemrég előkerültek a vörös húsok is, a ló, ill. a marha.
Hal: aranydurbincs, lepényhal, pisztráng
Most van folyamatban, ti. néha-néha keverek egy-egy kiskanállal az ebédbe: paradicsom, ricotta, stracchino, robiola, délelőtt vagy délután a gyümölcs mellé egy-egy evőkanálnyi joghurt. Új sláger a barack. Anna imádja! Általában almával pürésítem. Fogacskái még nincsenek, próbáltam már kicsit darabosra készíteni az ételt, de egyelőre vagy öklendezik a darabkáktól vagy egyenesen kiköpi őket. Szóval ezzel még várunk. 
Pohárból szépen iszik. Vizet. No tea, no gyümölcslé!
A zöldségek párolása során használok friss bazsalikomot, petrezselyemzöldet, néha egy kevés kakukkfüvet, de ezeket mielőtt összeturmixolnám a zöldségeket, kidobom.
Egy étkezés a következőkből áll: kb. 1,5-2 dl zöldségpüré (sárgarépa, cukkini szinte mindig van benne), kb. 40 g hús vagy hal (hal hetente egyszer), 2 tk. Parmigiano vagy Grana, 1 tk. olívaolaj, és 2-3 ek. búzadara/rizs/tápióka/kukoricapehely. Itt nem divat gyümölcsöt külön étkezés alkalmával kínálni a babáknak, általában azt javasolják, hogy adjuk ebéd után, mintegy desszertként, de Anna egyelőre köszöni de ebéd után nem kér, hanem inkább két étkezés között eszik egy-egy nagyobb adagot (pl. fél alma + 1 barack + 2 babakeksz). Apropó, babakeksz. Hogy ez mekkora butaság! Épp itt az ideje, hogy nekiálljak kekszet sütni Annának. Valami tojásmentes receptnek mindjárt utána is nézek, vettem rizslisztet is, kukoricaliszt pedig mindig van itthon. 
Ja, és a legdurvább dolog, ami babaétel ürügyén a kezembe került, az a levespor babáknak.
Egyelőre ennyi jutott eszembe. 
Folyt köv.

Ci sono, non ci sono... - Vagyok, nem vagyok...

…a dire il vero, non lo so neanch’io. Già da un bel po’ che siamo tornati dall’Ungheria, da quella volta anche Anna dorme quasi ogni giorno circa un’ora, un’ora e mezza, cucino, fotografo, pure non ho tempo per scrivere. Anzi, non solo non ho tempo, non ho neanche voglia. Mi viene la pelle d’oca quando penso di “dover” sedermi davanti al pc -che mi sembra che ci stia abbandonando e spero che un bravo informatico riuscirà a mettere a posto il suo cuoricino, se no guai! Adoro stare fuori con Anna, facciamo lunghissime passeggiate o camminiamo semplicemente nel giardino, cerchiamo di giocare con Artur, ascoltiamo i merli, guardiamo come il vento soffia le foglie delle palme, annusiamo i primi fiorellini e preghiamo per l’ulivo.
Ah, sì, Anna ha compiuto il sesto mese. Ogni tanto non ci credo. Come se fosse venuta alla luce ieri…
Comunque mangia abbastanza bene, non ha mai rifiutato praticamente niente. L’unico suo “difetto” é quello che mangia ancora due volte durante la notte e in conseguenza la mattina non vuole mangiare niente. Ora sto introducendo la seconda pappa, che sembra gli vada bene, ma cosí siamo proprio al limite minimo (cioè 500 ml) con la quantitá del latte che dovrebbe mangiare. Ho anche iniziato a riorganizzare un po’ i suoi pasti, sperando di arrivare ad un punto più o meno normale.
Beh, spero di tornare presto, intanto lascio qui qualche foto della principessa.
Mandi mandi!
…az igazat megvallva én sem tudom igazán. Már jó ideje visszajöttünk Magyarországról; azóta Anna is szinte minden nap alszik majdnem egy-másfél órán keresztül, főzök, fényképezek mint ezelőtt, mégsincs időm írni. Sőt, nem csak hogy időm nincs, kedvem sincs. A hideg futkos a hátamon ha arra gondolok, hogy le kell üljek a gép elé – ami úgy tűnik kezdi megadni magát, de remélem együgyes informatikus majd helyreteszi a pici szívét, mert ha nem, akkor az nagy baj lesz.
Egyébként imádok kinn lenni Annával, néha órákig sétálunk, de van amikor csak a kertben jövünk-megyünk, próbáljuk Artúrt játékra bírni, hallgatjuk a rigókat, nézzük, hogy hogy fújja a szél a pálmák leveleit és közben még mindig az olajfáért imádkozunk.
Ja, tényleg, Anna betöltötte a hatodik hónapot. Néha el sem hiszem, mintha tegnap jött volna a világra…
Egyébként nagyon jól eszik, soha semmit sem utasított még vissza. Az egyetlen “hibája”, hogy éjszakánként még kétszer ébred, ill. nem is ébred, csak nyüszög, aztán cumisüveg a szájába, kiszipákolja a tápszert, és alszik tovább. Persze ennek az a következménye, hogy délelőtt szinte semmit sem akar enni. Néhány napja kezdtem el elvenni az esti tápszert, helyette az ebédnél már megszokott zöldség(lé)-hús-rizs/tapióka/kukorica/búzadara-Parmigiano/Grana-olívaolaj kombót kapja, és úgy tűnik, ízlik neki, eddig csak egyszer kérte utána a cumisüveget is. Bajság, hogy így épp a minimum tápszermennyiség határát súroljuk, és bárhogy próbálkozom, nem akar napközben többet enni. Tegnap elkezdtem kicsit átszervezni az evéseket; remélem, sikerül valami emberi tempót kialakítani.
No, remélem, hamar elmúlik a írástalanság…vagy legalábbis mire a gép visszajön a javítóintézetből valami ihletféle belém költözik. 
Addig is itthagyok néhány képet Annáról.
Mandi mandi!

Egyelőre ettől többre nem futja...

LICIO PASSON inaugura una mostra personale di quadri ad olio presso la Libreria BOCCA in Galleria Vittorio Emanuele II° 12 a Milano mercoledì 9 dicembre 2009 alle ore 18,30 con la presentazione di Giorgio Lodetti e di Giovanni Serafini. Catalogo disponibile in libreria.
La mostra durerà sino al 7 gennaio 2010. Orario 10.00 – 19.30 nei giorni feriali. Domenica su appuntamento. Tel. 02 86.46.23.21 – 338 29.66.557 libreriabocca@libreriabocca.com
Tehát ha valaki egggészen véletlenül Milánóban jár a fent említett időszakban, mindenképp kukkantson be a könyvesboltba, és nézze meg a kiállítást!
U.i.: Anna nem alszik. 🙁

Megvagyunk...

Kedves barátaink!
Íme az ígért fotók:

Véletlen alvás…anya a La Cucina Italiana jubileumi számát olvassa 😉

Ááááásíííííííííít – mica piange! 😉

Alszik is néha – bár nem állt sorba amikor az alvást osztogatták…

Széltében-hosszában

Nézek anyára
Aztán lassan majd újra bekapcsoljuk a sütőt…

Pausa "patatina" :-)

2009. október 18-án, vasárnap 21:43-kor, 3250 grammal, megszületett az 50,5cm-es kiskrumplink. A végtelennek tűnő vajúdás és a császármetszés ellenére olyannyira jól vagyunk, hogy már tegnap délben hazajöhettünk a kórházból.
Blog picit szünetel. 😉
(Azért a napokban igyekszem pótolni az elmaradt válaszaimat is.)
Fokhagyma fejecske, chips fülecske rögtön születés után. Szépülünk. – 2. nap

A nagy dolgok nálunk ősszel történnek

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy jóságos Kata, akivel néhány év eltéréssel, de ugyanazon a napon, április harmadikán születtünk. Ez a Kata történelmet tanított az ibrányi gimnáziumban. Kihasználva az alkalmat, a kilencvenes évek közepén, röpke idő alatt olasz nyelvből is diplomát szerzett, s tanárának, Giancarlonak, (pontosabban Giancarlo ismerőseinek) köszönhetően Kata néhány alkalommal az olaszországi Friuli tartományba látogatott. Itt ismerte meg a Gradisca d’Isonzo akkori kulturális tanácsosát, a világ egyik legnagyszerűbb emberét, Lucianot, akinek segítségével hamarosan testvérvárosi/iskolai kapcsolatot sikerült kialakítani Gradisca és Ibrány, ill. az ottani mezőgazdasági szakközépiskola és az ibrányi gimnázium között.
Kata és Luciano, (akinek a születésnapja, éppen december 12-re, Gabriella napra esik), eközben egymásba szerettek.

Ekkor voltam én 17 éves, harmadikos gimnazista – Ibrányban. Éppen három hete kezdtünk el olaszul tanulni, amikor szeptember végén-október elején először jöttünk ide, Friuliba, (Rivignano és Gradisca között kb. 50 km a távolság). Mekkora móka volt, atyaég! Utána többször is jöttünk, de az első út volt a legtermékenyebb, a legintenzívebb, a legvidámabb, a leglazább, a legfárasztóbb, a legromantikusabb, a leg…leg…leg…
Katától, Lucianotól és persze Olaszországtól ezután egyszerűen nem tudtam elszakadni. Lassan-lassan olyannyira jóbarátok lettünk, hogy meghívtak, tolmácsoljak az esküvőjükön. (Persze ez így enyhén szólva túlzás, hiszen felolvastam szépen az anyakönyvvezető után mindazt, amit Kata előre lefordított, na de a „kárrierem”;-) mégiscsak itt kezdődött.) Próbáltam máshol, más irányban keresni az utamat, de akárhová fordultam, mindig zsákutcába kerültem, és egy-egy jel mindig azt súgta, hogy az olasz nyelvvel kell foglalkoznom. Az ember ugye igyekszik a könnyebbik végét megfogni a dolgoknak, és ezalól én sem voltam kivétel. Másodéves néprajzos voltam, amikor kimentem Bolognába, egy kispasasra vigyázni, de sajnos kissé balul sült el az egész, és mire visszajöttem, már nem iratkozhattam be a második félévre, így halasztani kellett. Nagyon megviselt a dolog, két szék között szépen a földre pottyantam, de mit ad a Jósten, egy-két hónap múlva egy vicenzai vállalkozó a környékünkön épp ügyintézőt keresett, én pedig kapva kaptam az ajánlaton. Életem egyik legtanulságosabb időszaka következett; azóta is emlegetem. Ekkor ébrdtem rá arra, hogy itt bizony nekem kell kezelésbe venni a dolgaimat. Végül, barátaim, ismerőseim, tanáraim már évek óta tartó unszolására jelentkeztem olasz szakra (ha tudom, jóval hamarabb megteszem, de nyilván nem véletlenül történt, hogy nekem éppen akkor és épp Debrecenbe kellett jelentkezni).
A felvételire nem volt sok időm készülni, épp a néprajzos vizsgáim és egy terepgyakorlat kellős közepén voltam. Szégyen vagy sem, 2 azaz kettő könyvet olvastam el: az egyik egy Fellini életéről szóló mű volt -a filmművészet akkortájt nagyon érdekelt- a másik a Pinocchio kalandjai. Emlékszem, a szóbeli vizsga már elkezdődött, ott görcsöltünk mindannyian a terem előtt, amikor kijött Peti -később csoporttársam- és rémülten hallgattuk, amikor azt mesélte, hogy az aktuális olaszországi politikai helyzetről és mindenféle nagy történelmi eseményekről kérdezték. Belőlem ekkor elszállt minden izgalom. Az esélytelenek nyugalmával, mosolyogva vártam a soromra, és elhatároztam, hogy bármi történjen, én az olasz konyháról fogok beszélni.
Aztán amikor végre rám került a sor, M. tanár úr, azt mondta:
„Carissima Gabriella!” -azt hiszem, ennyiből mindenki, akinek bármelyik magyarországi olasz tanszékhez valaha is köze volt, tudja, hogy kiről van szó 😉 Válasszon magának egy művészeti ágat, és beszéljen annak olasz vonatkozásairól!
Kb. két másodperces gondolkodás után rávágtam, hogy ha már olyan gentile volt, hogy felajánlotta a választás lehetőségét, akkor én parlerei della culinaria italiana….mert ugye az is művészet. Hát, mit mondjak. Tudom, háttal nem kezdünk mondtatot, de akkor még M. tanár úr is erre kényszerült, és a fejét vakarva, megbánva nagylelkű ajánlatát végül beleegyezett. Persze minduntalan próbálta más irányba terelni a témát. Előkerült a bolognai út, lelkesen érdeklődött affelől, hogy milyen műalkotásokkal találkoztam ebben a gyönyörű városban, én meg hárítottam, mondván, hogy gyakorlatilag semmivel, amit szívből sajnálok, de az időbeosztásom nem tette lehetővé, hogy múzeumokba, templomokba látogathassak, pedig annyira szerettem volna…és egyébként is, nagyon rossz élményekkel tértem haza, és nem szeretnék a bolognai utamról bővebben mesélni. DE ! Ettem ott egy ferrarai specialitást, aminek ha a nevére nem is, az ízére a mai napig is emlékszem… (Persze a műemlékekkel kapcsolatban lódítottam. A szabadidőm minden percét városnézésre fordítottam, annál is inkább, mert nem lettem volna képes a „kötelező” munkidőn túl otthon ülni.)
Nem tűnt úgy, hogy M. tanár urat kellőképpen meggyőztem volna ezért tovább kérdezősködött, többek között azt szerette volna tudni, hogy Bolognán kívül hol jártam még Olaszországban. Meséltem Friuliról, Katáról, Lucianoról, a testvériskoláról, és már épp arról akartam beszélni, hogy állítólag a friulánok esznek a legtöbb sajtot egész Olaszországban, amikor is M. tanár úr szúrós szemmel nekem szegezte a kérdést: „Friulán költőt nem ismer véletlenül?”
:-)))
És itt adtam hálát másodszor is az Égnek, ugyanis minden alkalommal, amikor a San Michele hegyen megkoszorúztuk az első világháborús emlékhelyeket, én mondtam el Giuseppe Ungaretti San Martino del Carso című versét, s bár Ungaretti nem friulán költő, Friulihoz ezer szál köti, én pedig magabiztosan, széles mosollyal beszéltem róla immár nem csak M. tanár úrhoz, hanem az összes többi felvételiztető tanárhoz is. A végén még megkértek arra, hogy mondjam el a verset nekik is, aztán mindannyian elégedetten összemosolyogtunk, és türelmetlenül vártuk az évkezdést. 😉
Az olasz szakon eleinte nagyon jól éreztem magam, aztán amikor Giancarlo elment (mert bizony jóságos Kata egykori professzora engem is tanított) valahogy kiüresedett minden. Lelkes voltam még egy darabig, de aztán amikor láttam, hogy a legtöbb ember magasról lesz*rja az egészet, én is lelankadtam, és igyekeztem más forrásokból nyelvi tapasztalatot szerezni. Ekkor már elvállaltam kisebb-nagyobb fordításokat, tolmácsoltam néhány üzleti megbeszélésen, kulturális összejövetelen.
Akkortájt került a kezembe először olaszul Carlo Ginzburg benandantékról szóló könyve, amivel már korábban, néprajzosként is találkoztam. A benandanték Friuli tartomány jótékony mágusai voltak, akik a napfordulók éjjelén, révületbe esve, a bőséges termény érdekében, a stregonekkal vagyis a boszorkányokkal vívtak vérre menő küzdelmet. Nagyon sok hasonlóságot mutatnak az egykori magyar táltosokkal, és ez az érdekes párhuzam arra késztetett, hogy egy kicsit jobban beleássam magam a témába. (Az áskálódás eredményeként végül OTDK, majd szakdolgozat született.) De mi történt közben? Mindenféle friulán internetes fórumokon történő kérdőívkitöltés közben rengeteg érdekes embert ismertem meg: egy pordenonei néprajzkutatót, akivel azóta sajnos nem tartjuk a kapcsolatot, de megkaptam tőle az akkoriban kiadásra váró, szintén benandantékról szóló művét. Giorgiot, akinek most B&B-je van Velence-Mestrében, és aki nagyon sokat segített az apróbb nyelvhelyességi hibáim kijavításában (legutóbb azt írta, nincs többé szükségem rá 😉 éééééés a lényeg, egy ilyen fórumon ismertem meg Embert, akinek semmi de semmi köze nincs a benandantékhoz, a néprajzhoz, a kulturális mifenékhez, ugyanis totálisan reál beállítottságú.
2003 szeptember 17-én ismerkedtünk meg, október végén találkoztunk először Budapesten, és úgy váltunk el, hogy ez az egész kapcsolat a távolság, és mindenféle egyéb okok miatt valószínűleg csak barátság marad. Aztán valami mégis arra késztetett, hogy ne hagyjuk egymást „ennyiben”. Rábeszéltem, hogy jöjjön el hozzám, látogasson meg otthon. December elején eljött.
És megint kétségek közt ment el, én pedig megint kétségek közt maradtam. Aznap azonban történt valami. Már sötétedett, s valahol Budapest után járt, amikor karambolozott, s az autója teljesen összetört. Azonnal vertem a fejem a falba, az egészért magamat hibáztattam. Sohasem fogom elfelejteni azt az estét, a kétségbeesett autómentő keresést, az ezer éve nem látott barátok, ismerősök segítségét, a helyszínelő rendőr hangját a telefonban „Asszonyom, legyen szíves, igyekezzen, egyrészt mert az autó elég veszélyes helyen áll, akadályozza a forgalmat, másrészt pedig mert úgy tűnik, a férje!!! nagyon fázik.” És akkor elképzeltem, milyen lehet egy vadidegen országban állni az út szélén, sötétben, a törött autód mellett…nem ismersz senkit, azaz igen, de az a valaki vajon mit tud tenni 250 km távolságból? És egyáltalán mi a fenét keresel te itt????
Nem tudom elképzelni, mi mehet át ilyenkor az ember agyán, mindenesetre én, a vonal és az ország másik végén ekkor ébredtem rá arra, hogy én ezt az embert szeretem.
Három évvel később, október 7-én összeházasodtunk, Luciano és Kata voltak a tanúink, most pedig, három évvel később együtt várjuk Annát.
Vajon épp hetedikére vár ez az Anna gyerek? Vagy csak egyszerűen az orrunknál fogva vezet? 😉
Készítettem babaváró kekszeket, belesütöttem az összes szeretetemet, hátha hajlandó lassan kibújni…

Babaváró keksz 1.
– Biscotti di pasta frolla da Miriam

Hozzávalók:

  • 250 g liszt
  • 75 g nagyon apró szemű kristálycukor (ehhez a kekszhez általában a Zefiro márkájút használom)
  • 125 g vaj
  • 1 csapott tk. sütőpor
  • 1 vaníliarúd kikapart belseje
  • 1 citrom reszelt héja
  • csipetnyi só
  • 1 tojás
  • kevés rum
  • a díszítéshez csokoládé, kókuszreszelék, színes tortadara, porcukor vagy épp ami kéznél van

A vajat a liszttel elmorzsoljuk, majd az összes többi hozzávalóval együtt könnyen nyújtható tésztává gyúrjuk, és fél órára hűtőbe tesszük.
A tésztát vékonyra nyújtjuk (1-1,5 mm) tetszés szerinti formákkal kiszaggatjuk (én emberkét, pillangót, macit és virágot használtam), majd a kiszaggatott tésztát sütőpapírral kibélelt tepsibe rakjuk, és 180 fokra előmelegített sütőben készre sütjük. A már kihűlt kekszeket kedvünk, időnk, alkalom szerint dekoráljuk. 🙂

Babaváró keksz 2. –

Dolcetti con glassa al punch da Miriam

Hozzávalók:

  • 250 g vaj
  • 140 g apró szemű kristálycukor (Zefiro)
  • 400 g liszt
  • 3 tojás sárgája
  • csipetnyi só
  • 1 citrom leve és lereszelt héja
  • A díszítéshez puncs ízű máz. Ez fontos! Próbáltam már eper ízűvel, próbáltam már kék színűvel, legutóbb én kevertem rózsaszínű mázat porcukorból, rumból és egy cseppnyi piros ételfestékből, de „műség” ide vagy oda, ez a keksz akkor jó, ha puncs ízű máz van a közepébe csöpögtetve. (Esetleg olvasztott csokoládé.)

A vajat a liszttel elmorzsoljuk, majd a többi hozzávalóval együtt könnyen nyújtható tésztává gyúrjuk, és fél óráig hűtőben pihentetjük.
A tésztából ezután apró gömböket formálunk (mondjuk olyan 2 cm-nyi átmérőjűeket), amiket sütőpapírral kibélelt tepsibe sorakoztatunk. Minden egyes gömböcske közepébe, egy ceruza segítségével nem túl mély lyukat fúrunk, és 180 fokra előmelegített sütőben az egészet épp csak addig sütjük, míg halvány barnás-rózsaszínes színt kapnak.
A gömböcskék lyukjaiba egy fecskendő segítségével puncs ízű mázat vagy olvasztott csokoládét csorgatunk, és megvárjuk míg a máz ill. a csokoládé megszilárdul.
Tapasztalat: a kekszek akkor lesznek igazán szépek, ha a tésztához nagyon apró szemű kristálycukrot használunk. Még jobb, ha géppel dolgoztatjuk meg az egészet. Ilyenkor a kekszek egészen tökéletesre, mármajdnem pasticceriásra sikerednek. 🙂

Talán valami megmozdul...

Lassan három hete már, hogy ismét van Internetünk, és mégis, csak néhány napja, kezdtem el újra nézelődni a régen szinte naponta látogatott oldalakon. A másfél hónapos kimaradás után egyébként bekukkantottam a mailboxomba, de amikor megláttam, hogy majd’ 200 beérkezett levelem van, úgy, ahogy volt, azonnal be is zártam.
(Aha, meg ezt a posztot is kb. két hete írom már…. nem megy az írás, na. :-)))) Ezalatt a szinte mindenféle kommunikáció- és információmentes időszakban jöttem rá arra, hogy mennyire fontos ez a kilenc hónap egy nő életében, és a természet nyilván nem véletlenül adott ennyi időt az anyaságra való felkészülésre. Most látom csak, hogy Anna baba még meg sem született, és mégis millió csodálatos közös élményünk van már…énekelünk, lódafing babás kekszet gyártunk, kopácsolunk a pocakon ki, s be, nemalszunk, málnalevél teát iszunk, homeopátiás bogyókat kapkodunk és azzal hitegetjük magunkat, hogy ezek majd megmentenek minket az „átvágástól”; apácarácsot és kiskaput festünk, hátfájunk, bababútort tologatunk, apával jókat nevetünk, és persze női mivoltunkat bizonyítandó, hormonokkal felturbózott, szeszélyes kedvünknek szabad utat adva boldogságos-bőgős kalandokba keveredünk. Szóval minden rendben, köszönöm szépen én is jól érzem magam. Az utóbbi két hónapot gyakorlatilag a konyhában töltöttem mindenféle kényszerítő körülmények miatt: elsősorban azért, mert félóra egyhelyben üldögélés után nagyon bedagadnak a lábaim, másodsorban pedig mert az alig negyven négyzetméteres kertünkben olyan mennyiségű zöldség termett, amellyel akár az összes nagynénit, nagybácsit, is elláthattuk volna. Mivel a családban azonban mindenkinek van kertje, így csak a szomszédokra sikerült rátukmálni hetente néhány kiló paradicsomot, padlizsánt, lilababot. Mi meg úgy jártunk, mint a bélyeggyűjtő Gyerek abban a bizonyos svéd gyermekversben… (
Lorien, kívánom, hogy jövőre legalább ekkora mennyiséget szüretelj! Én már rá sem bírok nézni a lila-zöldbabra! :-)))) A paradicsomról nem is beszélve… közel negyven kilóból négyféle paradicsomszószt készíettem; a koktélparadicsomokból, a jól bevált kapribogyós-fokhagymás verzióból lett hét-nyolc üveggel; aztán második nekifutásra sikerült kikísérletezni a világ legjobb ketchup receptjét.Lett ismét húsz üveg szép, színes, ecetes kaliforniai paprikám, ezerféle lekvárom, amelyek közül a legeslegeslegfinomabb a cseresznyeszilva, és amihez semmilyen fixet meg faxot nem használtam, (és itt és most ünnepélyesen megfogadom, hogy többé egyik lekvárhoz sem fogok semmiféle port kavarni, könnyítse az bármilyen formában a munkámat!!!), „gumibarack” híján pedig próbálkoztam félérett nektarin és szilva tartósítószer mentes eltevésével, de sajnos a gyümölcsök megpuhultak, így sütitöltelékként végzik majd.
A nyáron több gasztroajándékot is kaptam, amiket mindenképp meg kell, hogy örökítsek itt a blogban; megérdemlik a közszereplést! Először is Nórinak szeretném megköszönni a saját kezűleg készített ajándékokat, amelyek egy része most is a konyhámat díszíti, a másik részét (ld. ajvar) seperc alatt elfogyasztottuk. Nóritól szerb recepteket is kaptam, amelyek közül a savanyú uborkás-krumplis-céklás-főtt tojásos-joghurtos ún. „Balkán salátának” nagy sikere lett annak ellenére, hogy errefelé nincs nagy keletje a joghurtos/tejfölös salátáknak. A desszertekkel (koljivo, tulumba) egyelőre csak szemezek, de előbb vagy utóbb mindenképp kipróbálom mindkettőt.
Lorientől is jött egy tetemes pakk, épp amikor otthon voltunk. Vetőmagért cserébe küldött nekem jobbnál jobb lekvárokat éééééééés egy üveg valódi barackpálinkát! A lekvárok közül eddig egyet, a baracklekvárt mertem felbontani, a többit csak kerülgetem… Olyan dili vagyok, sajnálom felbontani. Csak nézegetem az üvegeket(főleg ezt a sült epreset 🙂 és aztán mindig azt gondolom, hogy ááááááá, ez még nem elég ünnepélyes alkalom arra, hogy felbontsam bármelyiket is. Úgy vagyok velük, mintha valami drága bort tartogatnék a pincémben. A pálinkát egyértelműen szülés (szoptatás?) utánra tarogatom. Az elmúlt kilenc hónap alatt az egyetlen dolog, amitől többször is undorodtam, az az alkohol volt. A baráti összejöveteleken felbontott legjobb borok is minium ecetnek tűntek első szaglásra…következésképp a másodikra már legtöbbször nem került sor. 🙂 Kíváncsi vagyok, hogy fogok viszonyulni a Lorien -féle kincset érő pálinkához úgy egy-két hónap múlva! Na de addig is hagyom, hadd érjen ott lenn a pincében.
Kedvenc szomszédom és a párja Franciaországban, Champagne környékén töltöttek el két hetet. Ez épp akkortájt történt, amikor Mamma postolta
ezt és ezt a mogyoróolajjal készült finomságot, én meg kapva kaptam az alkalmon, és rögtön rendeltem egy üveggel. Mogyoróolaj épp ott, akkor, abban a pillanatban nem volt, de érkezett helyette egy fél liter kiváló minőségű dióolaj (amit fogalmam sincs még, mire fogok elpancsolni, ha valakinek vannak ötletei, kérem jelezze!!!) és az olajjal együtt kaptam ezeket a belül teflonbevonatú, kerámia muffin/felfújt vagy tegyélbeleamitakarsz (süti?)formákat.
Mielőtt hazamentünk az öcsémnek és a barátnőjének kerestem valami hasznos ajándékot, amikor rábukkantam ezekre a szimpatikus mappákra: persze, vettem magamnak is. 😉 Sosem szerettem a csilli-villi holmikat, ezt a cseresznyés-muffinos mappát azonban nem volt szívem otthagyni, a paprikás, a padlizsános és a zöldalmás irattartókról nem is beszélve.
Ezen felül megajándékoztam magam még két könyvvel. Az egyiket otthon vettem, Magyarországon, de hallgatni kellett volna a bölcs, és igen masszív nemzettudattal rendelkező olaszokra, akik erőszakosan tiltakoznak azellen, hogy olyan külföldi írjon az olasz konyháról, aki nem élt minimum tíz évig folyamatosan a naffényes Itáliában. Esetünkben pedig egyenesen egy angol férfiúról van szó; ez pedig már mindennek a teteje! 😉 William Black Al dente – Gasztronómiai kalandozások Itáliában című könyvéről van szó, és annak ellenére, hogy a könyvet júliusban vettem, még most is csak a második fejezetnél tökölök. Egyelőre a hormonokra fogom a dolgot, de megfogadtam, hogy később újraolvasom, hátha másodszorra felkelti az érdeklődésemet a torinói városleírás, a számtalan, témába szerintem teljességgel oda nem illő történelmi vonatkozással egyetemben.
Az előbbinek szöges ellentéte Elena Kostioukovitch Perché agli italiani piace parlare del cibo című műve Umberto Eco előszavával, ami már önmagában is garancia arra, hogy igen értékes írásról van szó. Egyébként nincs rajta mit ragozni, kultúrát közvetít, szokásokat mutat be; annak aki szeretné megismerni az olaszokat, melegen ajánlott! No, azt hiszem, itt új bejegyzést kezdek, mert nehézkes lesz megfelelően elrendezni a fotókat, a szöveget, és kicsit fáj a pocakom is -azt hiszem, Anna baba készülődik….pssszt, vasárnap telihold lesz! 😉
Most megyek járok egyet, hátha elmúlik a fáj, jövő héten pedig, ha még mindig egyben leszünk, jövök, és folytatom a nyári élményekről szóló részletes beszámolót.

Ühüm...

Múlt pénteken este a rivignanoi zivatar elől a bibionei tengerpartra menekültünk. Erős szél fújt, nagy hullámokat vert (nálunk a nagy hullám az a 30-40 cm ;-), és egy lélek sem volt a parton. Ilyenkor szeretem a tengert. A tömegtől menekülök. Főleg nyáron, negyven fokos melegben.
Sétáltunk, beszélgettünk Anninával, néha megpihentünk, kipróbáltuk az üres napozószékeket.
Aztán beszédültünk a sétálóutcába, mert mindenképp szerettem volna egy-két új könyvet vadászni az „1-2-3-4” Euros könyvesboltban. Szeretem ezeket a boltokat, egész jó dolgokat lehet összevásárolni.

Találtam egy lekváros könyvet, amit utóbb kicsit megbántam, mert volt egy másik, ami mintha jobban tetszett volna, aztán vettem egyet, ami a tortellinit taglalja töviről hegyire, meg persze -Emberrel egyetemben- álldigáltam vagy egy fél órát a gyerekeknek szóló, egyelőre még csak a kemény lapos könyvek között is. Felváltva mutogattuk egymásnak: „Nééééézd, ez milyen aranyos!” Aztán megegyeztünk, hogy kiválaszt ő is egyet meg én is egyet, és azt megvesszük Annának. Bizony! Beruháztunk 2, 99 Eurot Anna első két könyvecskéjére. (Na jó, nem az elsők, mert én már a múlt hónapban elhoztam az én régi könyveimet, bár bosszantott, hogy Szutyejev Vidám meséit nem találtam, pedig két példány is volt belőle.) Na, lényeg, hogy beruháztunk, hazajöttünk, és mivel elalvás előtt általában olvasni szoktam, gondoltam belenézek az új szerzeményeinkbe. Csak kétszeri átlapozás után esett le, hogy valami nem stimmel. Kiderült ugyanis, hogy mindkét könyvecske, -ha kicsit túlozva is, de- gasztronómiai témájú. Mondtam is, hogy nem lehetek ennyire önző, hogy a még meg sem született gyermekemnek kajás könyveket veszek!

Még csak a köldökzsinóron keresztül táplálkozik a kis manó, én meg már a spenótevésre nevelném szegényt, mert „Gli spinaci fanno diventare grandi e forti!” vagyis „A spenóttól nagyok és erősek leszünk!”.Nem beszélve az azért még egészséges nacionalista beütésű „Questo è il mio piatto preferito!” azaz „Ez a kedvenc ételem!” oldalról, mellette egy nagy tál paradicsomos spagettivel. :-))) Hab a tortán a torkos mackó koma, aki kénytelen egy székre felkapaszkodni, hogy elérje a kredenc felső polcán lévő mézet, aztán meg a tele pocakjával jól lebukfencezni, hogy így tanuljon önmérsékletet. Szóval azt hiszem, önző vagyok. Mert hogy én csudajól szórakoztam mindkét könyv olvasása közben, nem kellene azt hinnem, hogy majd Annina is így fog lelkesedni értük. Lehet, hogy kikent-kifent Barbie babát akar majd, meg lódafing Hello Kittyt, esetleg 40 fokban tengerpartot, majd később tűzpiros rúzst és körömlagot, mozit, diszkót, és…és…és….vajon engem? Engem, a konyha mániámmal, a szeszélyeimmel, a könnyeimmel akar majd……„BENE”?

Örömhír 2.

Már hetek óta észülök arra, hogy jó nagy feneket kerítsek enneka bejegyzésnek, és most, hogy eljött az idő, leblokkoltam.
Igen, ezért hiányoztam, ezért ment csődbe ideiglenesen az új kávéfőző projekt, ezért nem nagyon születnek mostanában tésztás receptek…
Bemutatom tehát a 13 hetes, 6,3 cm-es Mazsola Piazzát.

Ugye szép? Ember most látta először „élőben”, és amikor kijöttünk a vizsgálóból azt mondta:
„Láttad a kis csigolyáit? Olyanok, mint a rózsfüzér gyöngyöcskéi!”
Hát nem gyönyörű? Persze, elsírtam magam….mostanában ki tudja hanyadszor.
No, csak azért akartam írni erről, hogy ha véletlenül ismét hiányoznék, az nem azért van, mert uuuuutálom a blogot, hanem mert az én kis Mazsolám valami másra kényszerít. 🙂
Igen, anya leszek!

Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!