Tavola in Piazza

Panettone, pandoro és torrone - édes karácsony Olaszországban

Találtam egy régesrégi cikket, ami annak idején a Tavola In Piazzán nem jelent meg. Azt hiszem, ma is megállja a helyét – na, jó, a pandoro karácsonyfa rumos-cseresznyés krémjét ma már narancsosra vagy pisztáciásra cserélném, és a panettonéből sütipralinét készítenék…ramandolo borosat…tört torrone morzsába forgatva vagy fügés fehércsokival bevonva …:-)))


Panettone, pandoro és torrone

– édes karácsony Olaszországban – 
Olaszországban a karácsony a legfontosabb, legbensőségesebb családi ünnep. A közmondás is úgy tartja: „Natale con i tuoi, Pasqua con chi vuoi.” vagyis A karácsonyt a szeretteiddel töltsd, a húsvétot pedig azzal, akivel akarod!
December nyolcadikán, Szűz Mária szeplőtelen fogantatásának napján az egész Csizma karácsonyi fénybe öltözik. Ezen a napon díszítik fel a fenyőfákat, ekkor állítják fel a Betlehemet is. Jézus születésének ily módon való megjelenítése Assisi Szent Ferenc nevéhez fűződik. Ő volt az első, aki Greccio városában (Umbria tartományban) élő emberekkel -a hallgatóság számára még szemléletesebbé téve- játsszatta el a születéstörténetet. A Betlehem elkészítése ezután hagyománnyá vált szerte Olaszországban, s ma már minden család, minden templom, minden falu, város büszkélkedhet a saját maga által berendezett kisebb-nagyobb istállóval, ahol Mária, József, a három királyok puha szalmán ülik körül a jászolban fekvő kis Jézust, akit a hagyomány szerint csak karácsony előestéjén, éjfélkor helyeznek a bölcsőbe.


fotó forrása: natisone.it – Passariano Villa Manin Betlehem kiállítás 2009 – megj.: most is van, INFO ITT és dec. 15-től Tiepolo kiállítás is van (INFO ITT), ha valaki erre jár, ne hagyja ki!

Az ünnepi hangulat azonban nem csak az utcán, hanem a konyhában is megmutatkozik. Ilyenkor az oszág három napig folyamatosan terített asztal előtt ül. A karácsonyi menüben szereplő ételek tartományról tartományra változnak, közös bennük, hogy eredetük a hagyományos paraszti konyha ünnepi ételeiben gyökerezik.
Az egyes tartományok közötti eltérések ellenére van három olyan karácsonyi desszert, amelyet országszerte általánosan fogyasztanak: a panettone, a pandoro és a torrone.
A panettone eredetileg kovásszal, búzalisztből készült sütemény. Eredetét számos legenda lengi körül. Az egyik szerint Lombárdia területén egykor szokás volt, hogy Szenteste minden család kalácsot sütött. A kalács tetejét a családfő bemetszette, mintha keresztet vágott volna rajta, biztosítva ezzel az isteni áldást a következő évre. A süteményt meghatározott rítus szerint fogyasztották el: a kemencében borókabokor ágaiból tüzet gyújtottak, erre raktak egy nagyobb tölgyfa hasábot, és amikor az tüzet fogott, a családfő egy kevés bort öntött rá. A megmaradt borból a családtagoknak is inniuk kellett. Az apa ezalatt egy pénzérmét dobott a tűzre, majd a család minden tagjának is adott egyet-egyet (szintén bőséghozó motívum). Csak ezután került sor a panettone felszeletelésére, amelyből a hagyomány szerint egy darabot meg kellett őrizni a következő karácsonyig. Ha az év során elveszett a panettone szelet, az nagy bajt jelentett a családra nézve.
Egy másik legenda szerint Ugo, Ludovico il Moro egyik madarásza szenvedélyesen szerelmes volt az udvar melletti pékség tulajdonosának, Toninak a lányába, Adalgisába. Hogy minden nap találkozhassanak, Ugo álruhába bújva pékinasnak szegődött Toni sütödéjébe, amely a környékbeli konkurencia miatt egyre rosszabbul ment. Ugo ekkor furfangos cselt eszelt ki: az udvarból ellopott két sólymot, eladta őket, az árukból pedig vajat vett, amit éjjel becsempészett a másnapra készülő kenyér tésztájába. Az ízletes kenyérnek hamar híre ment, s Ugo következő nap is elcsent két madarat, majd ismét vajat vett, és ezúttal cukrot is, amit megint belekevertek a kenyértésztába. Az emberek ezután kígyózó sorokban álltak a pékség előtt, mind a panettonéra vagyis „pan del Toni”-ra (Toni kenyerére) várva. A pékség így megmenekült, Ugo pedig jutalmul feleségül vehette Toni lányát, Adalgisát.

A legismertebb történet azt meséli, hogy Ludovico Sforza udvarában, a karácsonyi ebédre készülődve a nagy sietségben a szakács odaégette az ünnepi kalácsot. Antonio, a pékinas, rettegve a herceg haragjától, s hogy mentse, ami még menthető, elővette az odaégett kalács tésztájából korábban ellopott kovászt, és vajat, tojást, mazsolát, cukrozott citrusgyümölcsöket adott hozzá, majd a tésztából új kalácsot sütött, amelynek akkora sikere lett a meghívottak körében, hogy Milánó ura hálából „pan di Toni”-nak nevezte el.






Így készül a panettone –  forrás: androkos.wordpress.com 


És hogy mi ma a titka a jó panettonénak? Az első osztályú hozzávalók, a kovász, a dagasztás, és ami talán a legfontosabb, a speciális kemencékben, két részletben – először magasabb, majd alacsonyabb hőfokon- való sütés. Épp emiatt szinte lehetetlen otthoni körülmények között olyan panettonét sütni, mint amilyet az olasz cukrászok készítenek.
S ha már unjuk az „egyszerű” panettonét, egy éles késsel vágjuk le az alját, szedjük ki a belsejét, a belső falát kenjük ki narancslekvárral, végül töltsük meg mákfagyival, tegyük vissza az alsó tésztaréteget, és tálalásig tartsuk mélyhűtőben. (A panettone kikapart belsejéből csodás karácsonyi tiramisù jellegű desszertet készíthetünk.)
A pandoro nyolcágú csillag alapú, magas, puha, foszlós kalács. Nevét „pan d’oro” aranykenyér, aranysárga színéről kapta. Eredetére vonatkozóan a panettonéhoz hasonlóan több forrás is fennmaradt. Egyesek szerint a Velencei Köztársaságban a XVI. században a nemesek asztalán már gyakran előfordult egy aranypapírba csomagolt kalács, ami a mai pandoro egy korábbi verziójának tekinthető. Ettől valószerűbb történet az, amely szerint a pandoro az ún. „Pane di Vienna”, azaz Bécsi Kenyér, amely nem más, mint egy vajas tészta alapú kalács és a veronai tradicionális karácsonyi sütemény, a csillag alakú „nadalin” összeolvadásából jött létre. A XIX. században végül maguk a veronai cukrászok emelték mesteri tökélyre a pandoro elkészítési módját, közkedveltté téve nem csak Verona környékén, de egész Itália területén e karácsonyi süteményt.
Az alábbi Pandoro karácsonyfa hamar elkészíthető, nem igényel különleges hozzávalókat. Ahogy az olaszok mondják „fa effetto” vagyis nagyon látványos is, és a díszítésnek csupán a fantáziánk szabhat határt.

A panettone és a pandoro mellett a leghíresebb olasz karácsonyi édesség a torrone, s mint szinte mindenhez, a furfangos olaszok ehhez is házasítottak egy olyan háttértörténetet, amely alapján szőröstől-bőrőstől magukénak tudhatják a mézes-mandulás téglákat. A legenda szerint az első torronét a cremonai cukrászok készítették 1441. október 25-én, Bianca Maria (Filippo Maria Visconti lánya) és Francesco Sforza esküvőjére. Az ajándékot a cremonai dóm harangtornyának, a Torrionénak, (ill. később Torrazzonak) mintájára formázták, innen a torrone név. Egy másik feltevés szerint az édesség római eredetű. Ezt azzal bizonyítják, hogy már Kr.e. 116-ban Marco Terenzio Marrone is említést tett egy bizonyos mézes-mandulás desszertről, amelyet „cuppedo”-nak hívtak, a cupeto szót pedig a mai napig is több dél-olaszországi dialektus használja a torrone megnevezésére. Nagyon valószínű azonban, hogy a torrone elődje, a „turun” az arab világ egyik kedvelt édessége volt, amit szinte egy időben vettek át mind a spanyolok, mind az olaszok. Az édesség az idők folyamán olyannyira közkedveltté vált, hogy Cremonában már a XIX. század közepétől ipari méreteket öltött a gyártása. A város hálából minden év novemberében hatalmas ünnepséget rendez, melynek főszereplője természetesen nem más, mint a torrone. A többnapos rendezvényen korhű öltözékben reneszánsz lakomát tartanak, felelevenítik a Sforza-Visconti házaságkötést, de számos más érdekes és ízletes program is várja a Cremonába látogatókat.
A torronét persze nem csak önmagában ropogtathatjuk. Az alábbi desszertet azoknak ajánljuk, akik valami különlegességgel szeretnék elvarázsolni szeretteiket a karácsonyi vacsora végén. (Nagy előnye, hogy néhány óráig dermednie kell, így akár előző nap is elkészíthető.)

A három olasz desszertről szóló írás és a receptek eredetileg a Gasztrotippen jelentek meg.

Rizottó trevisoi radicchioval - avagy a második legjobb dolog, ami egy trevisoi radicchioval történhet

A radicchio manapság az egyik legdivatosabb zöldségféle egész Olaszországban. A legtöbb radicchio fajta IGP (Indicazione Geografica Protetta) vagyis védett földrajzi megjelöléssel rendelkezik. A törvény nem csak a termelés, a betakarítás, de még a csomagolás földrajzi helyét, módját is szabályozza.
A legértékesebb radicchio fajta mind közül a kései (Tardivo) Radicchio Rosso di Treviso, melynek szedése minden év november elsejétől (vagy az első két olyan nap után, amikor fagypont alá esik a hőmérséklet) lehetséges.
A radicchio termesztése nem egyszerű feladat. A magokat szabadföldbe vetik, majd ősszel a növényeket egyesével felszedik, a külső leveleiket eltávolítják, gyökerüket meghatározott hosszúságúra vágják, és megtisztítják az esetleges földmaradványoktól. Az így kapott növényeket (sokszor légkondícionált) nyitható sátrakban nevelik tovább, szigorúan ügyelve az időjárási behatásokra. Ezt hívják pre-forzaturának, azaz elsődleges erősítésnek.
A termesztés következő fázisa az imbianchimento azaz a fehérítés/halványítás. Ebben a fázisban sötétben tartják a növényeket, amik klorofill hiányában elveszítik zöld színüket. Ehhez társulnak még az első hideg, olykor fagyos éjszakák alatt lejátszódó kémiai folymatok, amelyek a radicchio leveleinek gyönyörű, bíborvörös színét hivatottak elősegíteni. Nem mellékes, hogy a fehérítés fázisában válik a növény ropogóssá, jellegzetes kesernyés ízűvé.
A halványítás után a forzatura, vagyis a megerősítési fázis következik. Ezalatta a fázis alatt a növényeket vízzel telt kádakba állítják, és folytonos megfigyelés mellett addig itt tartják, míg azok el nem érik a megfelelő érettségi fokot.
A folyamat legvégén a külső leveleket és a még meglévő gyökérrészt meghatározott szabályok szerint levágják, az így kapott növényt megmossák, csomagolják, és azonnal a piacokra szállítják.
Ezek után értjük ugye, hogy miért írtam azt, hogy a legjobb dolog, ami egy trevisoi radicchioval történhet, az az, hogy ha egyszerűen grillre rakom? Ha valaki nem kedveli az erős, kesernyés ízt, az használja olyan párosításban, ahol azért rejtve ugyan, de uralkodhat ez a fantasztikus “saláta”. Megérdemli!
Rizottó trevisoi radicchioval
Hozzávalók:
  • 1 kései trevisoi radicchio IGP
  • 4 kávéscsésze rizottóhoz való rizs (pl. Carnaroli)
  • 1 lilahagyma
  • extraszűz olívaolaj
  • 1 tk. vaj
  • 1 dl vörösbor (cabernet jó lesz)
  • 50 g taleggio vagy fontina valdostana (ha egyiket sem sikerül beszerezni, üsse kő, legyen 2 ek. frissen reszelt Parmigiano és 1 tk. vaj)
  • zöldség alaplé
  • frissen őrölt bors

A hagymát apró, a radicchiót nagyobb kockára vágom, a zöldség alaplevet felmelegítem.

Az olívaolajon és 1 tk. vajon megfonnyasztom a hagymát, hozzáadom a rizst, néhány percig pirítom, majd belekeverem a radicchiot is. Ezután felöntöm a vörösborral, sózom, borsozom, és nagy lángon, folyamatosan kevergetve, a meleg zöldség alaplével locsolgatva addig főzöm, amíg a rizs megpuhul, de a belseje roppanós marad. Ekkor hozzáadom a kockára vágott taleggiot vagy a fontinát (Parmigianot és vajat), az egészet összekeverem, és lefedve 3-4 percig állni hagyom, majd azonnal tálalom.

A legjobb, ami egy trevisoi radicchioval történhet

A radicchiot félbevágom, bordázott aljú serpenyőbe (vagy más, grillezésre kitalált alkalmatosságba) teszem, és mindkét oldalát kb. 2-2 percig grillezem. Az utolsó pillanatban megspriccelem egy kevés balzsam-, és vörösborecettel. Tányérra teszem, sót és borsot tekerek rá, meglocsolom egy kevés olívaolajjal és azonnal tálalom.
Talán van még egy legjobb: a rizottó radicchioval. De erről később…

Édes olasz karácsony a GasztroTIPPen!

Úgy két héttel ezelőtt, egy vasárnap délelőtt kimenőt kaptam. Ember 99%-ban elvállalta A Gyereket (1% = A Gyerek még anyából eszik 🙂
Ekkor született a gépemen egy cikk az Olaszországban fogyasztott karácsonyi desszertekről, valamint a konyhámban egy Pandoro karácsonyfa, és egy eszméletlenül finom torrone puding is, ami a karácsonyi menüben mindenképp szerepelni fog.

A teljes cikk a GasztroTIPPen olvasható.

Pandoro karácsonyfa

Hozzávalók:

  • 1 Pandoro
  • 200 g rumos-fahéjas cseresznyebefőtt (ezt még nagy pocakkal csináltam)
  • 30 g ezüst dekorgyöngy
  • 400 g meggy vagy cseresznyelekvár (ezt is)
  • mentalevélkék
  • (porcukor)
  • 200 g mascarpone
  • 100 g ricotta
  • 100 ml tejszín
  • 100 g kristálycukor
  • 2 tk. őrölt fahéj
  • 2 tojássárgája
  • 1 ek. rum

A tojások sárgáját a kristálycukorral verjük habosra, ízesítsük a rummal, a fahéjjal és 4 ek. meggylekvárral, majd kanalanként adjuk hozzá a ricottát és a mascarponét. A tejszínt verjük kemény habbá, és óvatosan, hogy a hab össze ne essen, keverjük össze a tojásos-mascarponés-lekváros masszával. A krémet folpackkal fedjük le, és felhasználásig tartsuk hűtőben.

A pandorot keresztben egy éles késsel vágjuk fel úgy, hogy legalább öt csillag-réteget kapjunk. Minden réteget kenjünk meg a meggylekvárral, és az egyes rétegeket kissé elfordítva tegyük egymásra (Így kapjuk meg a fenyőfa formát.)

A mascarponés krémet töltsük habzsákba, majd nyomjunk belőle a fa „ágaira” egy-egy hógolyót, minden hógolyóra ültessünk egy-egy cseresznye-gömböt, és/vagy mentalevélkét, végül tetszés szerint szórjuk meg az ezüst színű dekorgolyóval, és ha még bírjuk a kalóriákat, porcukorral is. Tálalásig mindenképp tartsuk hűtőben!

Karácsonyi torrone puding

Hozzávalók:

  • 0,5 l tej
  • 2,5 dl tejszín
  • 9 g zselatin (lap)
  • 4 ek. akác vagy gesztenyeméz
  • 2 ek. Brandy
  • ½ vaníliarúd kikapart belseje
  • 25 g burgonyakeményítő
  • 4 tojás sárgája
  • 100 g kristálycukor
  • 100 g mandulás vagy mogyorós torrone

A zselatinlapokat áztassuk hideg vízbe. A torronét törjük apró darabokra (30 grammnyit tegyünk félre a díszítéshez).

A tejet, a tejszínt és a vaníliát lassú tűzön melegítsük fel, és amikor forrni kezd, adjuk hozzá az apróra tördelt torronét, és húzzuk le a tűzről.

A tojássárgákat a cukorral verjük habosra, közben adjuk hozzá a burgonykeményítőt, és nagyon lassan adjuk a tejszínes-torronés még meleg, de nem forró tejhez, majd az egészet alacsony lángon, folyamatosan keverve, gőz fölött sűrísük be. (Akkor jó, ha a sűrű krém a kanálra rátapad ugyanakkor még csorgatható.)

A krémet ezután vegyük le a tűzről és oldjuk fel benne a jól kicsavart zselatinlapokat. Adjuk hozzá a Brandyt, 2 ek. mézet, majd öntsük mogyoró- vagy mandulaolajjal kikent formás tálkákba, és tegyük hűtőbe legalább 4-5 órára.

Tálaláskor a tetejét a megmaradt torronedarabkákkal és néhány csepp mézzel díszítsük.

Fegato alla veneziana

Anyósom jóvoltából nem csak a Friuli, de a Veneto tartománybeli ételek is folyamatosan az asztalunkra kerülnek. A következő étel is Venetóból származik, sőt, egyenesen Velencéből s persze, mondhatnánk rá, hogy egy egyszerű „pirított máj”…. aztán amikor megkóstoljuk, rájövünk, hogy mégsem az. Van benne valami más, van benne valami titok… Ez pedig nem más, mint a hagyma el(ő)készítése.
Mióta Olaszországban élek, jöttem rá, hogy mennyi minden rejlik a részletekben. Mondhatja bárki, hogy sznobság a klasszikus tésztákat, a rizottót vagy bármi mást úgy készíteni, ahogy a nagykönyvben meg van írva: szóról szóra, ügyelve a legapróbb részletekre is, a meghatározott időket betartva, az előírt hozzávalókból a legalapvetőbbeket nem helyettesítve, pedig ha kipróbáljuk így is, úgy is, jövünk csak rá, hogy inkább szíves-örömest leszünk sznobok, mintsem megfosztjuk magunkat „Az olasz ízélménytől”. Igaz ez erre a velencei módra elkészített májra is.

Borjúmáj velencei módra
– Figà a’la venessiana –
Hozzávalók:
  • 600 g borjúmáj (esetleg sertés)
  • 450 g vöröshagyma
  • 50 g vaj
  • 6 ek. extraszűz olívaolaj
  • 0,5 dl fehérbor
  • marha alaplé
  • 1 csokor petrezselyemzöld
  • frissen őrölt bors

A petrezselyemzöldet aprítsuk fel, a hagymákat vágjuk félbe, majd vékonyan szeleteljük fel.
Egy serpenyőben hevítsük fel a vajat és az olívaolajat, adjuk hozzá a petrezselyemzöldet és a hagymakarikákat, majd fedjük le, és lassú tűzön főzzük kb. 60 percig. Közben locsolgassuk a fehérborral és ha a bor elfogy, némi marhahúsből készült alaplével is. (Akkor lesz a legfinomabb, ha mindig csak egy-két csepp folyadékot adunk a hagymához, ami így majdnem inkább sül mint fő.)
60 perc letelte után adjuk hozzá a nagyon vékony csíkokra vágott májat, főzzük kb. 5 percig, sózzuk, borsozzuk, és pirítós kenyérrel AZONNAL! tálaljuk.
A hagymás alaphoz a fehérbor helyett adhatunk 1-2 ek. vörösborecetet vagy 0,5 dl tejet is.
Épp nemrég olvastam valahol (vááááá, nem találom hogy hol :-() hogy a „figà” nem májat jelent venetói dialektusban, hanem fügét. Ez pedig annak a bizonyítéka, hogy a venetóiak ezt az ételt a rómaiaktól „lopták” ;-), ott ugyanis létezik egy tradicionális fügés-májas étel.
Azt hiszem, a legközelebbi fügeszezonban ez utóbbit is kipróbálom…mondjuk egy kevés balzsamecettel megbolondítva…nyammm.


Fegato alla veneziana

Ingredienti:

  • 600 g di fegato di vitello (o di maiale)
  • 450 g di cipolla
  • 50 g di burro
  • 6 cucchiai di olio extravergine d’oliva
  • 50 ml di vino bianco
  • brodo di carne di manzo
  • 1 mazzetto di prezzemolo
  • sale
  • pepe
  1. Mondate, lavate, asciugate e tritate il prezzemolo. Tagliate le cipolle a fettine sottili.
  2. Mettete sul fuoco un tegame con l’olio e burro; appena inizieranno a soffriggere, unite il prezzemolo e le fettine di cipolle. Mescolate, coprite il recipiente e cuocete a fuoco basso per circa 60 minuti. (Bagnate ogni tanto con il vino bianco e dopo con un po’ di brodo.)
  3. Dopo circa 60 minuti aggiungete il fegato tagliato a fettine sottilissime, cuocete per circa 5 minuti, salate, pepate e servite subito con dei crostini di pane.

Olcsó szállás Velencében

Egy kedves velencei ismerősömnek ígértem meg, hogy szentelek a blogomban egy postot a nemrég indított Bed and Breakfastjének.
Bátran ajánlom mindenki figyelmébe!
A B&B Romantica Venezia a velence-mestrei pályaudvartól gyalog mindössze ötpercnyi távolságra helyezkedik el, tiszta, rendezett környezetben. A pályaudvarról 10 percenként indulnak vonatok Velencébe, így a szállásról elindulva rövid időn belül a lagúnák városának kellős közepén találhatjuk magunkat.
A tulajdonosok megbízhatóak, az árak, azt hiszem, önmagukért beszélnek (ja, és tartalmazzák a reggelit, és a konyhahasználatot is -hűtő és mikrohullámú sütő, TV, Internet hozzáférés is van!).
Egyedül a fürdőszobán kell osztozkodni, de azt hiszem ez nem lesz probléma.
Nem is írok többet, ha valakit érdekel a szállás, itt talál róla bővebb információt, leírással, elérhetőségekkel egyetemben:

Pasta e fasoi - Bableves tésztával

Na, ha már így belemerültem a tömény ételek sorába, a pasta e fagiolit (vagy ahogy errefelé hívják “pasta e fasoi“) nem hagyhatom ki.

Ezt a levest gyakorlatilag Olaszország minden részén ismerik, és a hozzávalók is majdnem mindenhol ugyanazok. Végre! Micsoda összetartás! 😉

Pasta e fagioli
Hozzávalók:
  • 200 g szárazbab (lehetőség szerint Borlotti)
  • 1 sárgarépa
  • 1 zellerszár
  • 2 gerezd fokhagyma
  • 100 g húsos szalonna (otthonról hoztam bele finom füstöltet 😉
  • 2 közepes krumpli
  • 1 ágacska rozmaring
  • 2 babérlevél
  • frissen őrölt bors
  • 80 g bucatini tészta (hosszú cső)
  • a leves tetejére egy kevés érlelt Latteria sajt és 1 tk. olívaolaj

A babot este langyos vízbe beáztatjuk, másnap a babérlevelekkel együtt puhára főzzük (nem kell sózni!). Ezalatt a szalonnát felszeleteljük, a zsírját kisütjük, a pörcöt félretesszük, majd a visszamaradt zsíron megpirítjuk az apró kockára vágott hagymát és a fokhagymanyomón áttört fokhagymát. Hozzáadjuk a felkockázott sárgarépát, zellerszárat és a krumplit, felöntjük vízzel, majd az egészet addig főzzük, míg a zöldségek megpuhulnak.

A babot leszűrjük, a felét a zöldségekhez adjuk, még kb. 10 percig együtt főzzük, majd botmixerrel pépesítjük.

Hozzáadjuk a leszűrt bab másik felét, fűszerezzük, beledobjuk a rozmaringágat, és felforraljuk.

A bucatinit 2-3 cm-es csíkokra tördeljük (de használhatunk akár más tésztát is; ha jól emlékszem, a legtöbb helyen spagettit tördelnek bele), a levesbe dobjuk, és kicsit roppanósra főzzük. (Mondjuk olyan “molto, molto al dentére”, ugyanis később a tészta még puhul a levesben.)

Tálalásnál a levest megszórjuk egy kevés durvára reszelt Latteriával, és meglocsoljuk egy evőkanálnyi olívaolajjal.

(Venetoi származású anyósom mesélte, hogy náluk sertésbőrrel készült ez a leves. Jövőre mindenképp kipróbálom!)

Sardelle in saòr - előétel karácsonyi halas menühöz

Nos, tetszenek nekem ezek a party villácskák is, úgyhogy csak összehoztam egy második pályaművet a Nemisbéka által kiírt karácsonyi receptversenyre ;-)))
Igazi ínyenc falatok, egyenesen Velencéből. A karácsonyi halas menübe kiválóan beilleszthető. Azt hiszem, nem létezik olyan olasz a világon, aki ne zengene ódákat erről az ételről.
Eredete egyébként az 1300-as évekre vezethető vissza. A velenceiek eleinte az ún. ” Festa del Redentore” idején, vagyis július harmadik vasárnapján fogyasztották, ma azonban már más alkalmakkor is előfordul, s igazi ünnepi előétellé nőtte ki magát.
A mazsolát és a fenyőmagot a korai receptek nem tartalmazták, ezek a hozzávalók csak később váltak az étel szerves részévé. (Venetoi származású anyósom a mai napig nem tesz bele sem mazsolát, sem fenyőmagot, mert azt mondja, hogy a tradíció így diktálja, és annak idején a szegényeknek biztos nem volt egyik sem a “spájzban”. 🙂 Persze, az már más kérdés, hogy a velenceiek sohasem tartoztak a szegényebbik fajtához… Van aki úgy tartja, hogy a fenyőmag és a mazsola használata a zsidó hagyományból való. (Legközelebb ha Velencében járok, megpróblom kideríteni az igazságot. 😉
Sardelle in saòr
Hozzávalók:
  • 1 kg friss szardínia
  • 0,5 kg vöröshagyma (van amikor 1-2 lilahagymát is teszek bele)
  • 60 g mazsola
  • 60 g fenyőmag
  • 3 dl fehérborecet (amikor lilahagymát is használok, az ecet fele nálam vörösborecet)
  • liszt
  • 1 dl száraz fehérbor
  • extraszűz olívaolaj


A mazsolát összekeverjük a fehérborral, és hagyjuk állni kb. 15 percig.
A szardíniákat megtisztítjuk, fejüket, belüket eltávolítjuk, (legutóbb a gerincüket is kiszedtem, nekem így jobban ízlik), leitatjuk róluk a vizet, lisztbe forgatjuk, majd bő forró olajban kisütjük.
A hagymát karikára vágjuk, egy kevés olívaolajon megdinszteljük, hozzáadjuk a fehérborba áztatott, enyhén kinyomkodott mazsolát, felöntjük az ecettel, és 2-3 percig főzzük.
Egy üvegtál aljára rakunk egy réteg szardíniát, erre egy réteg hagyma kerül, majd néhány szem fenyőmag. Ezt addig folytatjuk, amíg a hozzávalók el nem fogynak (az utolsó, felső réteg hagyma legyen, és minden réteget locsoljunk meg egy kevés hagymás ecettel is).Folpackkal fedjük le, és tegyük hűtőbe legalább 1 napra, hogy az ízek összeérjenek. (Van aki azt mondja, 3-4-5 nap múlva az igazi!)
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!