Tavola in Piazza

Pausa "patatina" :-)

2009. október 18-án, vasárnap 21:43-kor, 3250 grammal, megszületett az 50,5cm-es kiskrumplink. A végtelennek tűnő vajúdás és a császármetszés ellenére olyannyira jól vagyunk, hogy már tegnap délben hazajöhettünk a kórházból.
Blog picit szünetel. 😉
(Azért a napokban igyekszem pótolni az elmaradt válaszaimat is.)
Fokhagyma fejecske, chips fülecske rögtön születés után. Szépülünk. – 2. nap

GOOD - LA FIERA DELLA QUALITÁ A TAVOLA

Erről szeretnék én most lemaradni!
UPDATE!!!!
Remélhetőleg mostmár működik a link!
Azt hiszem, minden gasztromókus talál benne olyan előadást, főzőkurzust, amin érdemes részt venni!

GOOD – LA FIERA DELLA QUALITÁ A TAVOLA
UDINE
16-18 ottobre 2009
Részletes program, belépők, bérletárak, nyitvatartás itt.
Aki a környéken jár, ne hagyja ki!

(Valami miatt most épp nem működik a fiera linkje, de a http://www.udinefiere.it/ -en keresztül könnyen a GOOD hivatalos oldalán találjuk magunkat!)

Ha Anna még szombaton is odabentről kalimpálna, a fél ötkor kezdődő mangalicás előadásra mindenképp elmegyek. Épp a napokban említette Ember, hogy hallotta a rádióban, hogy San Danielében készíenek sonkát mangalicából, de mivel egy fontos találkozóra ment, nem volt ideje meghallgatni a részleteket. Jah, és ha találnék a környéken tenyésztőt…..!!!! Na, de erről még igazán korai lenne itt trágyalni. 😉
Az ingyenes főzős programok is lesznek!
Legszívesebben a l’Aghesante és a Dal Diaul étterem séfje által vezetett menü tanulmányozásán vennék részt, persze nem csak mert mindkét étterem itt található Rivignanoban ;-), aztán pedig a vasárnapi Natisone völgyi desszertre is kíváncsi lennék , mert a tavalyi gubana után most nagyon rákívánkoztam a strucchira is! (És telhetetlen is vagyok, mert vasárnap kirándulni voltunk, felmásztunk a castelmontei zarándoktemplomhoz, és tettünk egy kört Cividalében is, és útközben hat strucchit ettem meg!)

Kekszet nyomunk!

Itt semmi változás. Egyben vagyunk. A kislányok nem inkább az apukájukhoz szoktak ennyire ragaszkodni???!!! Hétfőn voltunk először CTG-n, (itt csak a betöltött 40.hét után kezdik el nézegetni, hogy minden rendben van-e) és képesek voltunk nullás méhösszehúzódásos értékeket is produkálni. Vagyis semmi mozgás. Illetve mozgás az van bőven, a belső szerveim már biztos lógnak, Anna sokszor annyit mocorog, kijönni viszont esze ágában sincs. Minek is jönne, olyan hideg van itt!
Holnap megint kontroll. Gyanítom, ugyanúgy jövünk majd haza, mint hétfőn. Akkor az orvos ránézett a hasamra, összeráncolta a szemöldökét, és megkérdezte, hogy becsülték-e mostanában a baba súlyát. (Király!) Mondtam neki, hogy utoljára a 34. héten, de „akkor még” teljesen normális volt. Erre azt válaszolta, hogy akkor csütörtökön erre is sort kerítünk.
A CTG alatt volt mellettem egy lány, már a második babáját hordta túl, és elmesélte nagy lelkesen milyen pokoli fájdalmai voltak az első szülésmegindításnál. Később, amíg orvosra vártunk meg egy másik adta elő, hogy ő most épp a harmadik császárra vár.
Kilenc hónapig halálos nyugalommal (őszintén szólva magamra sem ismerve) vártam ennek az egésznek a végét. Most meg a frász kerülget. Arról nem is beszélve, hogy a rokonok, ismerősök, nagyik naponta keresnek, kérdeznek, hívnak, írnak, hogy „NAAAAA???? MI VAN MÁÁÁÁÁR???” Nyilván azért teszik, mert aggódnak, mert szeretnek, mert kíváncsiak, és mert már ők is nagyon várják, hogy megszülessen a babánk, de ezzel engem lassan az őrületbe kergetnek. Amikor látják, hogy nincs itthon az autónk, azonnal telefonálnak. Ja, nem beszélve arról, hogy anyósom és az egyik sógornőm kétnaponta jönnek.
Feszültség-levezetésként mindig jól jönnek bizonyos konyhai tevékenységek, mint pl. a húsklopfolás, a kenyér- és pizzatészta-dagasztás, kekszkiszúrás, bonbongömbölygetés stb.
Ma azonban jobb ha hagyom az igazi gyurmákolós, döngölős-dagasztós dolgokat, aminek a készítése során az ember szívvel-lélekkel a rokonokért/a rokonok miatt/a rokonok ellen (a pillanatnyi hangulatnak, hormonális szintnek megfelelő válasz aláhúzandó) püföli a tésztát; dühöngtem már eleget a napokban.
Ehelyett igyekszem másra koncentrálni. Mondjuk a szülésre. (Aha, olyan ez, mint amikor a habzsák pocakjából kijön a keksznek való, nem? )
Háhá, azt hiszem, tényleg kezdek bedilizni!


Kókuszos keksz
tojásfehérje pusztításra
(eddig ez a recept vált be a legjobban;
Miriamtől)
Hozzávalók:
  • 100 g kókuszreszelék
  • 100 g apró szemű kristálycukor
  • 40 g liszt
  • 2 tojásfehérje
  • egy csipet só

A kókuszreszeléket elkevertem a cukorral és a liszttel. A tojásfehérjéket és a sót kemény habbá vertem, hozzákevertem a kókuszos-cukros lisztet, a masszát habzsákba töltöttem, onnan pedig egy sütőpapírral kibélelt tepsibe 4-5 cm-es köröket nyomkodtam, és 200 fokra előmelegített sütőben kb. 10-12 percig sütöttem.

Ui.: Kb. tíz perce mondta a szomszédos barátosném, hogy meg ne merjem tenni, hogy hetekig (én 2-3, eeeeeesetlegnagyonmaximum négyre gondoltam, ha mondjuk nagyon sok lenne a környéken a vírusos, ilyen-olyan beteg) nem engedek rokonokat, barátokat, ismerősöket, és mindenféle egyéb gyüttment látogatót a gyerekem közelébe, mert félőrültnek fognak tartani!

Ui.2.: Már többen is jelezték, hogy majd jönnek a kórházba! Én meg tavaly, amikor a sógornőm délelőtt tizenegykor szült, és este hétkor láttam, hogy az újszülöttel együtt 13! ember van egyszerre a kétágyas kórteremben, azt hittem, ez csak valami vicc, pláne, amikor azt láttam, hogy az újszülött kézről kézre jár…

Ui.3.: Félreértés ne essék, nem akarom én karanténba zárni a gyerekemet, a kórházi látogatással sem lenne semmi bajom, ha nem lihegnének folyton az ember meg a gyereke arcába, a frissen hazavitt babákkal kapcsolatos első, lelkendezős (“Jaj, de aranyooooos! Megfoghatooooom?” – és azonnal ki is kapja a kezedből vagy az “Egyem a kis kezedet!” -és már meg is puszilja a gyerek kezét) mondatokról és a velük járó kellemetlen helyzetekről már nem is beszélve.

Azért jegyeztem le ide mindezt, mert nagyon kíváncsi vagyok arra, hogy néhány hét/hónap/év múlva hogyan fogok viszonyulni ehhez a szituációhoz. Úgy értem, lehet, hogy csak most vélekedek így, (mert arra már bizony rájöttem, hogy az ember terhesen kissé megbolondul), és idővel örülni fogok amikor az emberek csoportosan jönnek majd látogatni minket?

A nagy dolgok nálunk ősszel történnek

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy jóságos Kata, akivel néhány év eltéréssel, de ugyanazon a napon, április harmadikán születtünk. Ez a Kata történelmet tanított az ibrányi gimnáziumban. Kihasználva az alkalmat, a kilencvenes évek közepén, röpke idő alatt olasz nyelvből is diplomát szerzett, s tanárának, Giancarlonak, (pontosabban Giancarlo ismerőseinek) köszönhetően Kata néhány alkalommal az olaszországi Friuli tartományba látogatott. Itt ismerte meg a Gradisca d’Isonzo akkori kulturális tanácsosát, a világ egyik legnagyszerűbb emberét, Lucianot, akinek segítségével hamarosan testvérvárosi/iskolai kapcsolatot sikerült kialakítani Gradisca és Ibrány, ill. az ottani mezőgazdasági szakközépiskola és az ibrányi gimnázium között.
Kata és Luciano, (akinek a születésnapja, éppen december 12-re, Gabriella napra esik), eközben egymásba szerettek.

Ekkor voltam én 17 éves, harmadikos gimnazista – Ibrányban. Éppen három hete kezdtünk el olaszul tanulni, amikor szeptember végén-október elején először jöttünk ide, Friuliba, (Rivignano és Gradisca között kb. 50 km a távolság). Mekkora móka volt, atyaég! Utána többször is jöttünk, de az első út volt a legtermékenyebb, a legintenzívebb, a legvidámabb, a leglazább, a legfárasztóbb, a legromantikusabb, a leg…leg…leg…
Katától, Lucianotól és persze Olaszországtól ezután egyszerűen nem tudtam elszakadni. Lassan-lassan olyannyira jóbarátok lettünk, hogy meghívtak, tolmácsoljak az esküvőjükön. (Persze ez így enyhén szólva túlzás, hiszen felolvastam szépen az anyakönyvvezető után mindazt, amit Kata előre lefordított, na de a „kárrierem”;-) mégiscsak itt kezdődött.) Próbáltam máshol, más irányban keresni az utamat, de akárhová fordultam, mindig zsákutcába kerültem, és egy-egy jel mindig azt súgta, hogy az olasz nyelvvel kell foglalkoznom. Az ember ugye igyekszik a könnyebbik végét megfogni a dolgoknak, és ezalól én sem voltam kivétel. Másodéves néprajzos voltam, amikor kimentem Bolognába, egy kispasasra vigyázni, de sajnos kissé balul sült el az egész, és mire visszajöttem, már nem iratkozhattam be a második félévre, így halasztani kellett. Nagyon megviselt a dolog, két szék között szépen a földre pottyantam, de mit ad a Jósten, egy-két hónap múlva egy vicenzai vállalkozó a környékünkön épp ügyintézőt keresett, én pedig kapva kaptam az ajánlaton. Életem egyik legtanulságosabb időszaka következett; azóta is emlegetem. Ekkor ébrdtem rá arra, hogy itt bizony nekem kell kezelésbe venni a dolgaimat. Végül, barátaim, ismerőseim, tanáraim már évek óta tartó unszolására jelentkeztem olasz szakra (ha tudom, jóval hamarabb megteszem, de nyilván nem véletlenül történt, hogy nekem éppen akkor és épp Debrecenbe kellett jelentkezni).
A felvételire nem volt sok időm készülni, épp a néprajzos vizsgáim és egy terepgyakorlat kellős közepén voltam. Szégyen vagy sem, 2 azaz kettő könyvet olvastam el: az egyik egy Fellini életéről szóló mű volt -a filmművészet akkortájt nagyon érdekelt- a másik a Pinocchio kalandjai. Emlékszem, a szóbeli vizsga már elkezdődött, ott görcsöltünk mindannyian a terem előtt, amikor kijött Peti -később csoporttársam- és rémülten hallgattuk, amikor azt mesélte, hogy az aktuális olaszországi politikai helyzetről és mindenféle nagy történelmi eseményekről kérdezték. Belőlem ekkor elszállt minden izgalom. Az esélytelenek nyugalmával, mosolyogva vártam a soromra, és elhatároztam, hogy bármi történjen, én az olasz konyháról fogok beszélni.
Aztán amikor végre rám került a sor, M. tanár úr, azt mondta:
„Carissima Gabriella!” -azt hiszem, ennyiből mindenki, akinek bármelyik magyarországi olasz tanszékhez valaha is köze volt, tudja, hogy kiről van szó 😉 Válasszon magának egy művészeti ágat, és beszéljen annak olasz vonatkozásairól!
Kb. két másodperces gondolkodás után rávágtam, hogy ha már olyan gentile volt, hogy felajánlotta a választás lehetőségét, akkor én parlerei della culinaria italiana….mert ugye az is művészet. Hát, mit mondjak. Tudom, háttal nem kezdünk mondtatot, de akkor még M. tanár úr is erre kényszerült, és a fejét vakarva, megbánva nagylelkű ajánlatát végül beleegyezett. Persze minduntalan próbálta más irányba terelni a témát. Előkerült a bolognai út, lelkesen érdeklődött affelől, hogy milyen műalkotásokkal találkoztam ebben a gyönyörű városban, én meg hárítottam, mondván, hogy gyakorlatilag semmivel, amit szívből sajnálok, de az időbeosztásom nem tette lehetővé, hogy múzeumokba, templomokba látogathassak, pedig annyira szerettem volna…és egyébként is, nagyon rossz élményekkel tértem haza, és nem szeretnék a bolognai utamról bővebben mesélni. DE ! Ettem ott egy ferrarai specialitást, aminek ha a nevére nem is, az ízére a mai napig is emlékszem… (Persze a műemlékekkel kapcsolatban lódítottam. A szabadidőm minden percét városnézésre fordítottam, annál is inkább, mert nem lettem volna képes a „kötelező” munkidőn túl otthon ülni.)
Nem tűnt úgy, hogy M. tanár urat kellőképpen meggyőztem volna ezért tovább kérdezősködött, többek között azt szerette volna tudni, hogy Bolognán kívül hol jártam még Olaszországban. Meséltem Friuliról, Katáról, Lucianoról, a testvériskoláról, és már épp arról akartam beszélni, hogy állítólag a friulánok esznek a legtöbb sajtot egész Olaszországban, amikor is M. tanár úr szúrós szemmel nekem szegezte a kérdést: „Friulán költőt nem ismer véletlenül?”
:-)))
És itt adtam hálát másodszor is az Égnek, ugyanis minden alkalommal, amikor a San Michele hegyen megkoszorúztuk az első világháborús emlékhelyeket, én mondtam el Giuseppe Ungaretti San Martino del Carso című versét, s bár Ungaretti nem friulán költő, Friulihoz ezer szál köti, én pedig magabiztosan, széles mosollyal beszéltem róla immár nem csak M. tanár úrhoz, hanem az összes többi felvételiztető tanárhoz is. A végén még megkértek arra, hogy mondjam el a verset nekik is, aztán mindannyian elégedetten összemosolyogtunk, és türelmetlenül vártuk az évkezdést. 😉
Az olasz szakon eleinte nagyon jól éreztem magam, aztán amikor Giancarlo elment (mert bizony jóságos Kata egykori professzora engem is tanított) valahogy kiüresedett minden. Lelkes voltam még egy darabig, de aztán amikor láttam, hogy a legtöbb ember magasról lesz*rja az egészet, én is lelankadtam, és igyekeztem más forrásokból nyelvi tapasztalatot szerezni. Ekkor már elvállaltam kisebb-nagyobb fordításokat, tolmácsoltam néhány üzleti megbeszélésen, kulturális összejövetelen.
Akkortájt került a kezembe először olaszul Carlo Ginzburg benandantékról szóló könyve, amivel már korábban, néprajzosként is találkoztam. A benandanték Friuli tartomány jótékony mágusai voltak, akik a napfordulók éjjelén, révületbe esve, a bőséges termény érdekében, a stregonekkal vagyis a boszorkányokkal vívtak vérre menő küzdelmet. Nagyon sok hasonlóságot mutatnak az egykori magyar táltosokkal, és ez az érdekes párhuzam arra késztetett, hogy egy kicsit jobban beleássam magam a témába. (Az áskálódás eredményeként végül OTDK, majd szakdolgozat született.) De mi történt közben? Mindenféle friulán internetes fórumokon történő kérdőívkitöltés közben rengeteg érdekes embert ismertem meg: egy pordenonei néprajzkutatót, akivel azóta sajnos nem tartjuk a kapcsolatot, de megkaptam tőle az akkoriban kiadásra váró, szintén benandantékról szóló művét. Giorgiot, akinek most B&B-je van Velence-Mestrében, és aki nagyon sokat segített az apróbb nyelvhelyességi hibáim kijavításában (legutóbb azt írta, nincs többé szükségem rá 😉 éééééés a lényeg, egy ilyen fórumon ismertem meg Embert, akinek semmi de semmi köze nincs a benandantékhoz, a néprajzhoz, a kulturális mifenékhez, ugyanis totálisan reál beállítottságú.
2003 szeptember 17-én ismerkedtünk meg, október végén találkoztunk először Budapesten, és úgy váltunk el, hogy ez az egész kapcsolat a távolság, és mindenféle egyéb okok miatt valószínűleg csak barátság marad. Aztán valami mégis arra késztetett, hogy ne hagyjuk egymást „ennyiben”. Rábeszéltem, hogy jöjjön el hozzám, látogasson meg otthon. December elején eljött.
És megint kétségek közt ment el, én pedig megint kétségek közt maradtam. Aznap azonban történt valami. Már sötétedett, s valahol Budapest után járt, amikor karambolozott, s az autója teljesen összetört. Azonnal vertem a fejem a falba, az egészért magamat hibáztattam. Sohasem fogom elfelejteni azt az estét, a kétségbeesett autómentő keresést, az ezer éve nem látott barátok, ismerősök segítségét, a helyszínelő rendőr hangját a telefonban „Asszonyom, legyen szíves, igyekezzen, egyrészt mert az autó elég veszélyes helyen áll, akadályozza a forgalmat, másrészt pedig mert úgy tűnik, a férje!!! nagyon fázik.” És akkor elképzeltem, milyen lehet egy vadidegen országban állni az út szélén, sötétben, a törött autód mellett…nem ismersz senkit, azaz igen, de az a valaki vajon mit tud tenni 250 km távolságból? És egyáltalán mi a fenét keresel te itt????
Nem tudom elképzelni, mi mehet át ilyenkor az ember agyán, mindenesetre én, a vonal és az ország másik végén ekkor ébredtem rá arra, hogy én ezt az embert szeretem.
Három évvel később, október 7-én összeházasodtunk, Luciano és Kata voltak a tanúink, most pedig, három évvel később együtt várjuk Annát.
Vajon épp hetedikére vár ez az Anna gyerek? Vagy csak egyszerűen az orrunknál fogva vezet? 😉
Készítettem babaváró kekszeket, belesütöttem az összes szeretetemet, hátha hajlandó lassan kibújni…

Babaváró keksz 1.
– Biscotti di pasta frolla da Miriam

Hozzávalók:

  • 250 g liszt
  • 75 g nagyon apró szemű kristálycukor (ehhez a kekszhez általában a Zefiro márkájút használom)
  • 125 g vaj
  • 1 csapott tk. sütőpor
  • 1 vaníliarúd kikapart belseje
  • 1 citrom reszelt héja
  • csipetnyi só
  • 1 tojás
  • kevés rum
  • a díszítéshez csokoládé, kókuszreszelék, színes tortadara, porcukor vagy épp ami kéznél van

A vajat a liszttel elmorzsoljuk, majd az összes többi hozzávalóval együtt könnyen nyújtható tésztává gyúrjuk, és fél órára hűtőbe tesszük.
A tésztát vékonyra nyújtjuk (1-1,5 mm) tetszés szerinti formákkal kiszaggatjuk (én emberkét, pillangót, macit és virágot használtam), majd a kiszaggatott tésztát sütőpapírral kibélelt tepsibe rakjuk, és 180 fokra előmelegített sütőben készre sütjük. A már kihűlt kekszeket kedvünk, időnk, alkalom szerint dekoráljuk. 🙂

Babaváró keksz 2. –

Dolcetti con glassa al punch da Miriam

Hozzávalók:

  • 250 g vaj
  • 140 g apró szemű kristálycukor (Zefiro)
  • 400 g liszt
  • 3 tojás sárgája
  • csipetnyi só
  • 1 citrom leve és lereszelt héja
  • A díszítéshez puncs ízű máz. Ez fontos! Próbáltam már eper ízűvel, próbáltam már kék színűvel, legutóbb én kevertem rózsaszínű mázat porcukorból, rumból és egy cseppnyi piros ételfestékből, de „műség” ide vagy oda, ez a keksz akkor jó, ha puncs ízű máz van a közepébe csöpögtetve. (Esetleg olvasztott csokoládé.)

A vajat a liszttel elmorzsoljuk, majd a többi hozzávalóval együtt könnyen nyújtható tésztává gyúrjuk, és fél óráig hűtőben pihentetjük.
A tésztából ezután apró gömböket formálunk (mondjuk olyan 2 cm-nyi átmérőjűeket), amiket sütőpapírral kibélelt tepsibe sorakoztatunk. Minden egyes gömböcske közepébe, egy ceruza segítségével nem túl mély lyukat fúrunk, és 180 fokra előmelegített sütőben az egészet épp csak addig sütjük, míg halvány barnás-rózsaszínes színt kapnak.
A gömböcskék lyukjaiba egy fecskendő segítségével puncs ízű mázat vagy olvasztott csokoládét csorgatunk, és megvárjuk míg a máz ill. a csokoládé megszilárdul.
Tapasztalat: a kekszek akkor lesznek igazán szépek, ha a tésztához nagyon apró szemű kristálycukrot használunk. Még jobb, ha géppel dolgoztatjuk meg az egészet. Ilyenkor a kekszek egészen tökéletesre, mármajdnem pasticceriásra sikerednek. 🙂

Őszi szelet és citromos plum cake

Az őszi sütit az elmúlt két hónapban hat alkalommal készítettem el. X-D Egyszerűen nem tudok vele betelni! Azon túl, hogy finom, a tésztájával is nagyon kösszű bánni; nem törik, nem szakad…
A lenti kép akkkor készült, amikor első alkalommal sütöttem, és akkor nem voltam benne biztos, hogy a receptben szereplő gyümölcsmennyiség megtisztítva vagy egészben értendő, s hogy még csak véletlenül se ázzon el a tészta, egészben mértem. Utóbb kiderült, hogy a fél kiló alma és a 60 dkg szilva megtisztítva kell, hogy ennyi legyen.

A hatodik alkalommal a sógorékhoz, malacsütésre vittem a sütit, azaz sütiket, mert végül kettőt sütöttem, de a másodikba túrós-ricottás-citromos-rumos-mazsolás tölteléket tettem. (250 g ricotta, ugyanennyi túró, 2 egész tojás, 100 g rumba áztatott mazsola, 1 vaníliarúd kikapart belseje, 2 citrom lereszelt héja, 1 citrom kifacsart leve)

Őszi süti Krisztától

Hozzávalók:
  • 500 g alma
  • 600 g szilva
  • 150 g vaj
  • 2 +1 tojás
  • 120 g + 4 ek. kristálycukor
  • 1 citrom reszelt héja
  • 2 citrom kifacsart leve
  • 1 vaníliarúd kikapart belseje
  • 500 g liszt
  • 12 g sütőpor
  • 2-3 ek tej
A lisztet a hideg vajjal elmorzsoljuk, hozzáadjuk a sütőport, a két egész tojást, 120 g kristálycukrot, a ciitrom lereszelt héját, a vanília kikapart belsejét és a tejet, majd az egészet összegyúrjuk, megfelezzük, és amíg a gyümölcsöket elkészítjük, a két tésztagombócot folpackba csomagolva hűtőbe rakjuk.
Az almát nagylyukú reszelőn lereszeljük, összekeverjük 2 ek. kristálycukorral meglocsoljuk egy citrom kifacsart levével és 10-15 percig állni hagyjuk.
A szilvát kimagozzuk, nagyon apró kockára vágjuk, összekeverjük a maradék 2 ek. kristálycukorral, meglocsoljuk egy citrom kifacsart levével, és 10-15 percig ezt is állni hagyjuk.
Sütőpapírral kibélelünk egy kb. 26×36 cm-es tepsit, az egyik tésztagombócot elnyújtjuk, és a tepsibe fektetjük. Villával itt-ott megszurkáljuk, majd beborítjuk az alaposan kifacsart reszelt almával és a szilvával. A tészta másik felét is kinyújtjuk, ráfektetjük a gyümölcsrétegre, a tetejét megkenjük egy felvert tojással, villával megszurkáljuk és az egészet 190 fokra előmelegített sütőben készre sütjük.

Citromos plum cake(az Enciklopédiából)


Hozzávalók:
  • 4 tojás
  • 120 g kristálycukor
  • 80 g vaj
  • 1 citrom kifacsart leve és lereszelt héja
  • 120 g átszitált liszt
  • 12 g sütőpor
A tojások sárgáját a cukorral robotgéppel fehéredésig keverjük, hozzáadjuk a citrom kifacsart levét és lereszelt héját, a felolvasztott vajat és a sütőporral elkevert lisztet.
A tojások fehérjéből egy csipetnyi sóval kemény habot verünk, óvatosan, hogy a hab össze ne törjön, összekeverjük a tojássárgás-cukros-listes masszával, vajazott-lisztezett formába töltjük, és 180 fokra előmelegíett sütőben kb. 20 percig sütjük.

Padlizsános spagettitorta

Apró változtatásokkal David Ruggerio Sapori di casa című, tradicionális szicíliai ételeket bemutató szakácskönyvéből.

Padlizsános spagettitorta
– Timballo di mulinciani e pasta
Hozzávalók:
  • 2 közepes padlizsán
  • egy csokor petrezselyemzöld
  • 2 ek. + 1 dl extraszűz olívaolaj
  • diónyi vaj
  • 50 g zsemlemorzsa
  • 450 g spagetti
  • 4 gerezd fokhagyma
  • 1 csipetnyi csípős pirospaprika
  • kb. 10-15 db közepes hámozott, kockára vágott paradicsom
  • 20-25 db fekete olívabogyó
  • frissen őrölt feketebors
  • 2 tk. oregánó
  • 10 nagy bazsalikomlevél
  • 50 g reszelt parmezán
  • 50 g reszelt pecorino romano
  • 50 g reszelt füstölt ricotta


A padlizsánokat hosszában kb. 0,5 cm vékonyra szeleteljük, besózzuk, és egy szűrőbe téve legalább egy órán keresztül állni hagyjuk. A petrezselyemzöldet felaprítjuk, és összekeverjük 2 evőkanálnyi olívaolajjal.
Egy 26 cm-es tortaformát kivajazunk, és megszórjuk zsemlemorzsával.
A padlizsánszeleteket bordázott aljú serpenyőben zsiradék nélkül megsütjük, bekenjük a petrezselymes olívaolajjal, majd a szeleteket kissé egymásra csúsztatva, kibéleljük velük a tortaformát úgy, hogy az oldalára is jusson. (Az eredeti recept szerint a padlizsánokat bő olajban kellene kisütni, de szerintem nagyon elnehezítené az ételt, ezért döntöttem a bordázott aljú serpenyőben való elkészítés mellett.)
Az olajban kissé megpirítjuk a megtisztított, átört fokhagymgerezdeket (ha nagyon intenzív ízű, vágjuk félbe, picit pirítsuk meg az olajon, majd lelkiismeret-furdalás nélkül dobjuk ki a gerezdeket, mert sajnos nem mindenki rajong a fokhagymáért).
A fokhagymás olajhoz hozzáadjuk a paradicsomkockákat, a csípős pirospaprikát, a zöldfűszereket, a sót és a borsot, majd közepes lángon kb. 30-40 percig főzzük.
A sütőt előmelegítjük 175 fokra.
A spagettit kifőzzük, szinte még roppanósan leszűrjük, és összekeverjük a paradicsomszósszal, afélbevágott fekete olívabogyókkal és a sajtokkal, majd az egészet a padlizsánszeletekkel kibélelt tortaformába öntjük. A tetejét befedjük a megmaradt padlizsánszeletekkel, meglocsoljuk egy kevés olívaolajjal, megszórjuk a maradék zsemlemorzsával és a már előmelegíett sütőben kb. 25-30 percig sütjük.

Narancslekvár - Nórinak

A következő narancslekvárt még az előző narancsszezonban, januárban készítettem, és bár nagyon macerás az egész procedúra, hideg, téli hétvégéken, a sparhelt melege mellett, forralt borral még a férjeket is meg lehet győzni arról, hogy áááááááá, ha együtt csináljuk, nem is olyan gáz… 😉
Az eredeti recept a Makkakonyhából származik, ő pedig Deliától „tanulta”.
Kókuszos-vaníliás narancslekvár
– Marmellata di arance alla vaniglia e cocco

Hozzávalók:
  • 1,8 kg narancs
  • 2 db citrom
  • 2 kg kristálycukor (Ez Deliánál majdnem a duplája, és azt hiszem, legközelebb én is emelni fogom egy kicsit a cukormennyiséget, mondjuk 2,5 kg-ra, a vizet pedig mindenképpen csökkenteni, mert a lekvár 5 órai főzés után is inkább szirup, mint zselészerű lett. Persze fagylalt tetejére, Crépe Suzette-hez kitűnő alternatívaként szerepelt. Nemrég felmerült bennem az is, hogy kell-e hozzá egyáltalán víz? Hiszen ha mondjuk valami igazán lédús, valóban érett naranccsal dolgozunk – nem a kamionban megérett spanyol narancsra gondolok! – akkor ahhoz már nem biztos, hogy egyáltalán bármennyi víz is szükségeltetik. No, de majd legközelebb többet próbálkozom.)
  • 1 vaníliarúd
  • 100 g kókuszreszelék

A narancsokat és a citromot forró vízben megmostam, majd egy zöldségpucoló segítségével mindegyikről lehántottam a külső sárga héját, amit egy éles késsel a lehető legvékonyabbra aprítottam. A gyümölcsöket félbevágtam, a levüket kifacsartam, és összekevertem a felcsíkozott héjakkal, a cukorral valamint 4,5 l vízzel.
A gyümölcsök rostjait kikapartam és a magokkal együtt dupla gézlapba csomagoltam. A batyut egy fakanálra kötöttem, és belelógattam a fazékba. (Ezt a műveletet ne hagyjuk ki! A rostokban lévő pektin sűríti majd be a lekvárunkat!) Az egészet felforraltam, és 2 órán keresztül főztem.
Ezután a gézbatyut levettem a fakanálról és alaposan kinyomkodtam – két kistányér sokat segít! – majd a fazékba zuttyantottam a cukrot, és állandóan kevergetve, főztem mindaddig, míg a cukor elolvadt.
Itt jött volna az eredeti receptben is említett „kistányér-teszt”, aminek ilyenkor még tényleg semmi értelme, így kivártam a Makka által javasolt újabb 2 órát, amire én még ráhúztam egyet, aztán minden türelmemet elveszítve a vanília kikapart belsejét a lekvárba kevertem.
A már kész lekvárt megfeleztem, az egyik felét csak így, vaníliásan, a másikat 100 g kókuszreszelékkel összekeverve töltöttem üvegekbe. Az üvegeket lezártam, és szárazdunsztban hagytam kihűlni.

Talán valami megmozdul...

Lassan három hete már, hogy ismét van Internetünk, és mégis, csak néhány napja, kezdtem el újra nézelődni a régen szinte naponta látogatott oldalakon. A másfél hónapos kimaradás után egyébként bekukkantottam a mailboxomba, de amikor megláttam, hogy majd’ 200 beérkezett levelem van, úgy, ahogy volt, azonnal be is zártam.
(Aha, meg ezt a posztot is kb. két hete írom már…. nem megy az írás, na. :-)))) Ezalatt a szinte mindenféle kommunikáció- és információmentes időszakban jöttem rá arra, hogy mennyire fontos ez a kilenc hónap egy nő életében, és a természet nyilván nem véletlenül adott ennyi időt az anyaságra való felkészülésre. Most látom csak, hogy Anna baba még meg sem született, és mégis millió csodálatos közös élményünk van már…énekelünk, lódafing babás kekszet gyártunk, kopácsolunk a pocakon ki, s be, nemalszunk, málnalevél teát iszunk, homeopátiás bogyókat kapkodunk és azzal hitegetjük magunkat, hogy ezek majd megmentenek minket az „átvágástól”; apácarácsot és kiskaput festünk, hátfájunk, bababútort tologatunk, apával jókat nevetünk, és persze női mivoltunkat bizonyítandó, hormonokkal felturbózott, szeszélyes kedvünknek szabad utat adva boldogságos-bőgős kalandokba keveredünk. Szóval minden rendben, köszönöm szépen én is jól érzem magam. Az utóbbi két hónapot gyakorlatilag a konyhában töltöttem mindenféle kényszerítő körülmények miatt: elsősorban azért, mert félóra egyhelyben üldögélés után nagyon bedagadnak a lábaim, másodsorban pedig mert az alig negyven négyzetméteres kertünkben olyan mennyiségű zöldség termett, amellyel akár az összes nagynénit, nagybácsit, is elláthattuk volna. Mivel a családban azonban mindenkinek van kertje, így csak a szomszédokra sikerült rátukmálni hetente néhány kiló paradicsomot, padlizsánt, lilababot. Mi meg úgy jártunk, mint a bélyeggyűjtő Gyerek abban a bizonyos svéd gyermekversben… (
Lorien, kívánom, hogy jövőre legalább ekkora mennyiséget szüretelj! Én már rá sem bírok nézni a lila-zöldbabra! :-)))) A paradicsomról nem is beszélve… közel negyven kilóból négyféle paradicsomszószt készíettem; a koktélparadicsomokból, a jól bevált kapribogyós-fokhagymás verzióból lett hét-nyolc üveggel; aztán második nekifutásra sikerült kikísérletezni a világ legjobb ketchup receptjét.Lett ismét húsz üveg szép, színes, ecetes kaliforniai paprikám, ezerféle lekvárom, amelyek közül a legeslegeslegfinomabb a cseresznyeszilva, és amihez semmilyen fixet meg faxot nem használtam, (és itt és most ünnepélyesen megfogadom, hogy többé egyik lekvárhoz sem fogok semmiféle port kavarni, könnyítse az bármilyen formában a munkámat!!!), „gumibarack” híján pedig próbálkoztam félérett nektarin és szilva tartósítószer mentes eltevésével, de sajnos a gyümölcsök megpuhultak, így sütitöltelékként végzik majd.
A nyáron több gasztroajándékot is kaptam, amiket mindenképp meg kell, hogy örökítsek itt a blogban; megérdemlik a közszereplést! Először is Nórinak szeretném megköszönni a saját kezűleg készített ajándékokat, amelyek egy része most is a konyhámat díszíti, a másik részét (ld. ajvar) seperc alatt elfogyasztottuk. Nóritól szerb recepteket is kaptam, amelyek közül a savanyú uborkás-krumplis-céklás-főtt tojásos-joghurtos ún. „Balkán salátának” nagy sikere lett annak ellenére, hogy errefelé nincs nagy keletje a joghurtos/tejfölös salátáknak. A desszertekkel (koljivo, tulumba) egyelőre csak szemezek, de előbb vagy utóbb mindenképp kipróbálom mindkettőt.
Lorientől is jött egy tetemes pakk, épp amikor otthon voltunk. Vetőmagért cserébe küldött nekem jobbnál jobb lekvárokat éééééééés egy üveg valódi barackpálinkát! A lekvárok közül eddig egyet, a baracklekvárt mertem felbontani, a többit csak kerülgetem… Olyan dili vagyok, sajnálom felbontani. Csak nézegetem az üvegeket(főleg ezt a sült epreset 🙂 és aztán mindig azt gondolom, hogy ááááááá, ez még nem elég ünnepélyes alkalom arra, hogy felbontsam bármelyiket is. Úgy vagyok velük, mintha valami drága bort tartogatnék a pincémben. A pálinkát egyértelműen szülés (szoptatás?) utánra tarogatom. Az elmúlt kilenc hónap alatt az egyetlen dolog, amitől többször is undorodtam, az az alkohol volt. A baráti összejöveteleken felbontott legjobb borok is minium ecetnek tűntek első szaglásra…következésképp a másodikra már legtöbbször nem került sor. 🙂 Kíváncsi vagyok, hogy fogok viszonyulni a Lorien -féle kincset érő pálinkához úgy egy-két hónap múlva! Na de addig is hagyom, hadd érjen ott lenn a pincében.
Kedvenc szomszédom és a párja Franciaországban, Champagne környékén töltöttek el két hetet. Ez épp akkortájt történt, amikor Mamma postolta
ezt és ezt a mogyoróolajjal készült finomságot, én meg kapva kaptam az alkalmon, és rögtön rendeltem egy üveggel. Mogyoróolaj épp ott, akkor, abban a pillanatban nem volt, de érkezett helyette egy fél liter kiváló minőségű dióolaj (amit fogalmam sincs még, mire fogok elpancsolni, ha valakinek vannak ötletei, kérem jelezze!!!) és az olajjal együtt kaptam ezeket a belül teflonbevonatú, kerámia muffin/felfújt vagy tegyélbeleamitakarsz (süti?)formákat.
Mielőtt hazamentünk az öcsémnek és a barátnőjének kerestem valami hasznos ajándékot, amikor rábukkantam ezekre a szimpatikus mappákra: persze, vettem magamnak is. 😉 Sosem szerettem a csilli-villi holmikat, ezt a cseresznyés-muffinos mappát azonban nem volt szívem otthagyni, a paprikás, a padlizsános és a zöldalmás irattartókról nem is beszélve.
Ezen felül megajándékoztam magam még két könyvvel. Az egyiket otthon vettem, Magyarországon, de hallgatni kellett volna a bölcs, és igen masszív nemzettudattal rendelkező olaszokra, akik erőszakosan tiltakoznak azellen, hogy olyan külföldi írjon az olasz konyháról, aki nem élt minimum tíz évig folyamatosan a naffényes Itáliában. Esetünkben pedig egyenesen egy angol férfiúról van szó; ez pedig már mindennek a teteje! 😉 William Black Al dente – Gasztronómiai kalandozások Itáliában című könyvéről van szó, és annak ellenére, hogy a könyvet júliusban vettem, még most is csak a második fejezetnél tökölök. Egyelőre a hormonokra fogom a dolgot, de megfogadtam, hogy később újraolvasom, hátha másodszorra felkelti az érdeklődésemet a torinói városleírás, a számtalan, témába szerintem teljességgel oda nem illő történelmi vonatkozással egyetemben.
Az előbbinek szöges ellentéte Elena Kostioukovitch Perché agli italiani piace parlare del cibo című műve Umberto Eco előszavával, ami már önmagában is garancia arra, hogy igen értékes írásról van szó. Egyébként nincs rajta mit ragozni, kultúrát közvetít, szokásokat mutat be; annak aki szeretné megismerni az olaszokat, melegen ajánlott! No, azt hiszem, itt új bejegyzést kezdek, mert nehézkes lesz megfelelően elrendezni a fotókat, a szöveget, és kicsit fáj a pocakom is -azt hiszem, Anna baba készülődik….pssszt, vasárnap telihold lesz! 😉
Most megyek járok egyet, hátha elmúlik a fáj, jövő héten pedig, ha még mindig egyben leszünk, jövök, és folytatom a nyári élményekről szóló részletes beszámolót.

Emlékeztetőül magamnak...

Paradicsomos-gorgonzolás pici penne –

Pennette al pomodoro e gorgonzola Szardíniás mezze penne –
Mezze penne con sardine

Garganelli tökvirággal, aranydurbincs filével –
Garganelli con fiori di zucca e filetto di orata Padlizsános spagettitorta –
Timballo di mulinciani e pasta (Sicilia) Aranydurbincs „bolond lében” –
Orata all’acqua pazza Nyelvhal tejszínes-gombás szószban –
Sogliola in salsa ai funghi Hentes tokány Paradicsomos-mozzarellás rakott karaj

Szőlős-aszalt szilvás házinyúl (ezt muszáááááj!!!!) –
Coniglio in salsa di uva e prugne secche
Muskotályos sárgadinnyefagyi mézes dióval –
Gelato di melone al moscato con noci e miele

Őszi sünemény Krisztától századszor is
Citromos piskóta Vaníliás rizstorta –
Torta di riso alla vaniglia Rákóczi túrós A legjobb kókuszgolyó
Szilvalekváros sütemény –

tálcák Corianból Ember kollégáitól
Kókuszos keksz –

Biscotti al cocco Kókuszos-vaníliás narancsszirup Nórinak

(az elsők között!!!! még narancsszezon előtt!!!)
A többi hetvenvalahány fotót meg jobb ha elfelejtem…

Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!